Szaladó szerelem

Szalad bennem a szerelem.
Át napokon és tereken,
lépte nem döccen, mert száll...
át-át Hozzád...
s hozzád, ki olvasol... érzed?
Add át a lényed,
téged vár: ereje életnek.
Dolga, hogy szálljon.
Szikrázó szárnyon.
Varázson.

Tőled bennem szavak erdeje árad.
Tőlem benned elcsitul sok kínzó gondolat.
Magamba ölelem a sötétet és megtöltöm Fénnyel.
S Te látod a felhők közt bújó csillagokat.

Évszázados percben,
arcomon érzem kedves arcodat...
elköszönünk.
Talpunk alatt keményen csikordul a fagy.

Nem számít.
Viszem a tiédet.
Viszed az enyémet.
Szerelem-sugárzó mosolyokat.

2012.12.22.

2012.12.21.

Reggel rózsaszín volt a Nap,
ködön át engedte látni magát,
hófehér dércsipke fölött lebegett,
ahogy a Föld tiszta-színt öltött, talán éppen neki.
Vagy nekünk.
Kik léptük életünk, ünnepre váróban.
Adj belőle másnak, ki nem érzi mégsem.
Adj a magadéból, hisz megteheted.
Végtelen forrása a Szeretetnek...
Hiszed-e?
Éppen tebenned nyílt meg.

2012.12.22.

Kérj áldott...

Apró szikrák szaladtak szembe velem.
Csillámlott a levegő, hó nem lehetett
tiszta volt az ég.
Mintha zene szállt volna a sárga villamosra,
a szél Észak metszését hozta és arcomba csapta,
megtaszított jártamban: állj meg.
Nézd...valami szikrák szaladnak.
Mint apró szivárvány-cseppek,
testetlen üzenetek...veletek vagyunk.
Akkor is, ha szürke.
Akkor is, ha hideg.
Akkor is, ha fáj.
Akkor is, ha félsz. Akkor legjobban.
Akkor legjobban:
Hívd a Fényt.
Hívd a meleget.
Engedd, hogy megéld a Szeretet.
Kérj áldott...Ünnepet?
Életet.
Nekem.
Én Neked. 

2012.12.13.

Dalocska novemberben

Varjú-járta tereken
lépeget November,
erdőknek mélyén
elalszik a köd.

Reggel ablakod alatt
csodálod a bokrot,
zúzmara csipkét
növesztett a fagy.

Szürke felhők rejtekén
hóról mesél a szél,
ünnepre készül
benned a Világ.

Isten hozott December!
Sötétben fényt gyújtó!
Jászol reménye
a szívünkre vár.

2012.11.24.

Csoda

Tegyél velem csodát!
Engedj elolvadnom benned,
hajszáladba bújni és mosolyodba.
Meleg ölelésed váljon hát örökké,
érezzem távol tőled mérföldekre...
ahogy látom sugárzó mosolyod.
Bennem mosolyogsz és én benned.
De sírsz is bennem néha, ha kívül nem lehet, én adom a könnyeket,
mossa férfilelked, könnyítse a terhét.
Évezredek súlya nem engedi folyni tulajdon szemedből.
Így van ez jól.
Most így.
Szemem sugara költözzön szemedbe,
melege olvasszon ellentétet bárhol.
Veled vagyok.
Ha csodát teszünk.
Erős lépted lép bennem és bátorságunk egybefonódik.
Pajzsunk és kardunk heverjen a földön.
Harcos lényünk utat mutasson és menjen előre,
nem fog a fegyver, mert nem félünk.
Körülötted sugárzó nevetés vagyok.
S vagyok minden tiszta szavad.
Ha mégsem... szólítson Angyal vissza utamról.
Elfogadom.
Őrizni magamban a csodát, feladatom.
S átadni neked.
Ott és amikor...
csodát teszel magaddal.
S így velem.
Áradjon.

2012.11.17

Angyal

Ne állítsd meg sosem az angyalt,
ha jön eléd táncolva porszemek közt és te valamiért nevetnél,
pedig nincs is rá okod.
Itt vagyok.
Hallgatózz.
Csak madár pittyen ágat elrúgva, s valahol hajó zakatol
s te tudod...mélyen legbelül: nem vagy egyedül.
Valami édes szalad a járdán, hol taposnak idegen cipők
vagy levelet hajt a szél, nem... nincsen szivárvány...
és mégis érzed legbelül: nem vagy egyedül.
Talán illatot is érzel: karácsonyfa, orgona vagy bódító akác?
Talán hátrafordulsz, senki...csak a macska feszülten figyel valamit vállad felett.
Mutatja a helyet.
Mit mond a tenyered? Bizsereg.
Érzel erőt magadban, felszaladó meleget.
Mintha valaki hívna, repülnél...s lépsz két bizonytalant
vagy állsz betakarózva a perccel:
Angyal ne menj el!!!
Maradok.

2012.11.15.

Novemberi pára

Valami átszállt köztünk a térben,
talán gomolygó leheleted?
Nem láthattam, hiszen ragyogott a Nap és a kék odafent szinte fájt.
És mégis átszállt.
Fáztál, orrunkat egyszerre fújtuk,
a méterek ettől lettek rövidek?
Hozott közel varázsa szerelemnek.
Láttam villanó tekinteted.
Borzongtam, melegen mélyen,
kezedet néztem, benne alvó simításodat...
Talán ez szállt köztünk a fényben?
Melegem lett.
Neked is.
Tudom.
Elkaptad rebbenő pillantásodat.

2012.11.14.

Hősök szobra

"Eltemetnek engemet a vadvirágok..."
s válok édes természetté.
Hol dobtak rám hantot sietős kezek,
ne legyünk farkas prédája, szagunk idecsalja...
elesett katonák, névtelen gödörben.
Még ha bajtársam igazított rendbe, süllyesztetett a földbe, tán elvitte hírem:
nyugszik ő békében, nyugodj bele anya, gyermek, feleség...
élet megy tovább, nélküle, kit hazavártál, rettentő csatából.
Távol otthonától, nyugszanak, menj tovább...élni az éltetet.
De ha idegen kezek, jaj idegen arcok adtak át a sírnak,
hogy tudsz megnyugodni, otthon maradott?
Halálom hírét kitől kaphatod?
Vagy köt örök gúzsba az el nem gyászolt gyász?
Az örök várakozás...hírt kapok, érzem él...vagy halott?
S életed egybefonódik vele.
Kit eltemettek idegen virágok. Örökre.
Van szabadulás?
Lehet.
Ha látsz helyet, hogy emlék áll elesetteknek...
állj meg és gondolj rá.
Ne számítson a nap és a felirat.
Csak a vágy, a kinyújtott kezek,
kiket összeköt a haza-nem-térő emlékezet,
sokan vagyunk.
Mennyien és hol és miért?
Kiket eltemettek búcsú nélkül.
Mennyien és hol és miért?
Ne várj feleletet.
Fogd kezét minden nemzedéknek,
tudja meg, miért áll a szobor.
Anya...de sok név van...
és a bácsi nézd, milyen komor...
Nyugodjon békében.
Csak a nevek sora...soha, de soha: Ne sokasodjon!

2012.11.03.

Fény Halottak Napján

Kőbevésett neveken arany por hirdeti vágyát a maradtaknak: ne menj el.

Még mondanék valamit, még tennék valamit veled vagy érted:

Ennyit tehettem. Kőbe vésettem nevedet.

Akkor kellett volna, mondják a bölcsek...amíg itt volt.

Elment.

Elment a pillanat és maradt a vágya a megnemtörténtnek.

Engedd megkopni a követ. Ne aranyozd újra.

Virágot viszel halni a sírra és megnyugszol pompájában: adtál.

Neki.

Aki már rég a halmon bólogató árvácskában él újra és illatot küld feléd az orgonabokorban.

Tenyered fészkébe óvod a mécsest, lobog az estében és rágondolsz.

Keresed az imát, méltót.

Kihez? Akinél van vagy...és eszedbejut emlék, ahogy akkor régen...

Emlékszel? Emlékszem.

Éled az elment, benned és bennem.

Pislog a kis láng, hűvös az alkony, szeles is...jön a tél lassan...csizma és nagykabát...November.

Kicsi fények várják, kísérik az időt, be a sötétbe.

Temető gyertyája mutatja az utat: mi már látjuk a Fényt, kihez te csak készülsz.

Hiszed-e?

2011.10.30.

Halottak Napja

Pléhkrisztus alatt virágok gyűlnek.
Talán kicsit több is, mint a megszokott.
Fonnyadt csokrokat cserélik a kezek,
pompás gömbök szirma lágyan fodrozott...
óvták és nevelték őket a Napra.
Halottak napjára szánt virág.
Isten hozott.
Vagy az emlékezet.
Vagy a vágy, hogy adjunk,
valamit mi még él és szép a tél előtt.
Magunknak.
Egymásnak.
Tudva, hogy most Rájuk gondolunk...
kik odaát vannak.
Sötétedik, korán.
Megyünk a télbe.
Lágyan vezet november.
Befelé.
Mélyre magamba.
S találok ott egy icipici magra...
Ahol fény ragyog.
Adjuk át a mécsest.
Nyújtom a kezemet.
Megfogod?

2012.10.29.

Október 23.

Van, hogy a színek megbolondultak.
Sárgák és rozsdák és bordók a fákon,
s zöldek is. Együtt. Változóban.
Holnap hozóban mozdul a nap.
S mozdulnak lábak, valami hívásra.
Együtt. Változásért.
Emberek, utcán, nem parancsra.
Mennek, kezek melegednek,
szívek melegednek, nevetnek...még nevetnek...
Ki fél nevetéstől?
Vannak, akik félnek.
Csak parancsra szabad.
Nevetni.
Menni.
Tapsolni.
Lenni.
Akkor most mégis?
Van, hogy a színek megbolondulnak.
Van hogy a zászlók maguktól lobognak,
kézre várva, ki emeli őket.
Menjünk, előre.
Együtt, színesen.
Túl látva a szürke pulóveren és életen:
azért, ami színes:
Élet.
Szabadon.
Csodálkozz az októberi Napon...ragyogó!
És emlékezz a  napra.
"De ha egyszer rajtam, lánckerék taposna..."
Soha.
Ugye?
Soha.
2012.10.23.

Őszi esőben

Nehezedő ágak, nehezedő levelek,
megül a csepp, majd lassan lepereg.
Őszi esőben.
Halkan szól, nem csap buborékot,
pocsolyán karikáz lágyan.
S én a meleg szobában,
kérem az Isten
adjon fedelet rászorulónak.
Jön a tél, hozza a holnap.
Természet anyánk
készít puha ágyat a magnak,
sárga levélből óvón takarót,
fa leveti terhét, új rügyét tartja a szélnek,
készül a télre minden ami él.
Csak rólunk ne lenne gondja egyedül?
Teremtő Isten kit hívsz seregül,
hogy melegen tartsa a fagyoskodót?
Ima száll hozzád.
S Te válaszolsz egyre:
adtam kezdbe Ember eleget.
Ha megtalálod Bent a meleget,
oszthatod, mert nem fogy.
Bennem bízásod.
Szereteted.

2012.10.16.

A Dobos dala

Lágyan libegnek a gyertyák.
Ablakokban fénypont, kezek árnyékolják...megtalálsz bújdosó.
Halkan koppan az ajtó, ritmusa volt-dob-szó, pereg ahogy régen,
csak most lépés neszét féltem hátam mögött.
Akkor csata zajban megdördülő dobban, hívó erejét szerte kiáltottam!
Gyertek! A Hazáért!

Nem követett árnyék.
Füstje az ágyúnak szememet nem csípte,
kardnak villanása sorsot írt az Égre...
ember az emberre...jaj, miért? ki kérte...és mégis:
Gyertek! A Hazáért!

Honnan jött az Árnyék?
Lehet, hogy a sötét Világossá váljék?
Vagy mindig is itt volt, várta hogy a kezem a sárba tapossa...
Ne gondolj most dobra!
Menekülj! Talán a Hazáért?

Maradjon Dobosa, ki a ritmust tudja.
Csendes koppantásra, ha csak ennyi futja...az utat a gyertya-pillogás mutatja.
Találsz értő fülre, asztalon a kenyér.
Nem szóltok, mert nem kell:
Együnk. A Hazáért.

Indulj tovább Dobos, nagy magyar városba.
Tizenhárom férfi adja magát Sorsra.
Éld meg a haláluk.
Aztán visszavárunk.
Ne engedd iszonyat lélek-szárítását!
Könny mossa szívedből vészdob kopogását.
Felejtsd el a testet, kit a kötél himbál!
Szorítsd össze szádat, magadban sikítsál!
Mögötted az Árnyék!
Bújj el! A Hazáért!

Kellenek Dobosok, kik a ritmust hozzák.
Hiszek a kezedben, meggyújtod a gyertyát.
Akkor is, ha érzed: mögötted az Árnyék.
Ki mered mondani.
Élek. A Hazáért.

2010-10-03

Őszi kérdés

Lassul az Ősz.
Lassít engem és megszólít:
Mersz-e szeretni?
Engem a csúfat.
Borongósat...eső fut az üvegen,
rezzen a levél ejti a terhét...
s lebben utána maga is lágyan.
Nem ragyogó.
Színe a sárban fakuló barna
beleolvadna minél hamarabb,
oda honnan erejét kapta.
Hasát a felhő ház tetőn húzza
teremt lábam alatt soksok pocsolyát,
s kérdezi újra:
tudsz-e szeretni?
Engem a csúfat.
Vagy dalod csak a szépre figyel?
Ilyen is vagyok.
Elfogadod?
2012.10.02

Október este

Felkapcsolt a lámpa, nézd este van már hatkor!

Rózsaszín csíkos éggel búcsúzik a nap.

Rezzenetlen levelek közt talán a cinke bújik.

Délután itt járt, kereső-nótával szólt, cippentve halkan.

Csend van.

Kabóca rég nem szól, s hallgatnak még a varjak.

Zöldek és sárgák az estébe bújnak, hogy majd reggel folytassák hullásuk.

Takaró készül szelíden a földre,

ahogy a szél adja a ritmust, keringve vagy sodorva.

2011-10-16

Gesztenyeidőben

Akkor is gesztenyék értek a földre,

lágy koppanásuk nem vert fel senkit.

Tüskés burokból messze gurultak, vagy megültek csendben.

Nem néztem őket. Vagy nem emlékszem.

Talán nem is láttam a földet, hatalmas burkot vittem magammal,

óvón ölelve és hallgatva kis moccanását: már alig fér el.

Este nevettem figyelmeztetésén piszkos emberkének a bolt előtt állva:

ne menjem messzire máma! Jön a gyerek, látom!

Nem is volt álmom, mozdulatlanságra kényszerített a súly.

Mint egy nagy bálna.

Ébredtünk. Te vagy én vagy ketten?

Indulunk.

Hajnali Budapest szép vagy!

Valami lebegés visz és béke.

Emberek mondják, mit hogy csináljak.

Tesszük a dolgunk.

Egyformán és újan, ahogy anya és gyermek teszi a dolgát öröktől.

Hosszú napunk volt. Együtt.

Sokan voltunk és ketten.

Ketten, mikor gesztenyeidőben értél a világra.

2011-09-27

Őszi parancs

Borzong az estben az erdő,
Duna felől pára kúszik a tájra,
megülve bokron,
érintve füveket lassan hervadókat,
hal-illat ölelkezik sárguló levéllel,
s mozdul az ősi, bent valahol mélyen.
Évezredek dala fordul az időben.
Figyelem.
Neszek indulnak, cseresznyefa ága...
tán bagoly rúgta.
Vagy levél pendült, s lebeg már lefelé.
Csend van.
Halk nyögés... hallom vagy csak érzem?
Mélyen, nagyon mélyen, ismerem.
És újra.
Panaszos és karcos...
Torokból torkomba.
Mintha gombóc volna.
Már nem is lélegzem,
az ujjam bizsereg.
Várok és keresek...
És akkor megszólal,
diadalmas szóval,
dörrenő erővel,
együtt az erdővel,
együtt a világgal...
és én együtt zengem a szarvasbikával:
Itt vagyok!Szerelmes parancsra.

2012.09.14.

Szeptemberlét

Méz illat elszállt.
A darazsak tétován motoszkálnak,
hajnali hűvös dermeszti szárnyuk.
Tán nincs is vágyuk, csak lopni még a mustból és télre vonulni titkos helyekre.
Pedig a Nap süt...csak kicsit fáradt, korábban veti ágyát,
s parancsol lassú táncot a Világnak. Itt.
Máshol tavasz van.
A kör forog lassan.
Zöld még az erdő, csak lábad alatt zörren már az Ősz.
Tétován lebbenő leveleket igazi szél még nem rázza az útra...
túlra...túlra...ahol táplálják majd halott testükkel a fát, kin nőttek és szívták a fényt.
Neki. A fának.
Köszönnek, s mennek.
Pottyan a gyümölcs, koppan a dió,
tüskegömb engedi terhét.
Szeptemberlét.
Megint.

2012.09.12.

Ősz jön

Nyáron a lámpa fénysugarába
pihepuha lepke serege repül,
keringnek zúgó cserebogár testek,
mily sokan vannak,
kik dalt adnak az estnek,
észre sem vetted, elcsendesedtek
tovalép az idő...
Kisasszony napján elköszönt a nyár.

Fecskéknek szárnya hosszú utazásra
készül a dróton, míg mind egybeül.
Hűs már pára, diókoppanásba
cinegemadárnak új dala zendül.
Nem csendes az ősz sem,
zeng benned, ha hallod:
és nem azt siratod,
minek búcsúzása időben való.
Nekünk teremtette,
pont ilyen kerekre,
hozzád szól benne az
Örökkévaló.

2012.09.09.

Tanévnyitó

Vannak napok, szokatlanok...
Hiszen újak, még nem voltak.
Ünneplő ruhában játszadozó gyerek,
lecsendesül, lehet még pityereg:
állj a sorba, bemegyünk.
Anya is jöhet velünk.
Hátunk mögött lépegetnek,
átadták a kezeinket:
Tanítónéni fogja.
Add át anya-apa,
téged is átadtak!
Te is bevonultál, szokatlan volt a pad.
Emlékek rajzanak.
És rajzolnak...
Sóhajok indulnak, talán könnyek is...
Meg nevetések jönnek a régről.
Barátok. Tanárok.
Padok és illatok.
Jó volt.
A dolgozat még várhat.
Tiédből köszöntöm régi iskolámat.
Az elengedő és megfogó kezeket.
Jobbat nem tehetek:
Iskolát szeretni tanítok gyereket!

2012.09.01.

Bellának, aki egy boxer

Elment egy kutya.
Azt mondod, naponta hányan mennek át a másik világra,
van ki hisz a folytatásban, van ki csak a föld ölelését mondja magáénak.
Embernek - állatnak.
Elment. Sora volt és most nincs többé.
Mondod: ugyan! Hiszen van helyette hány és hány.
Van bizony. De nem ő.
És ez így van jól.
Még sokáig várod mozdulását,
barna testet keresel zöld fűvön heverni.
Meleg test mintha súrolná lábadat, hogy toljad arréb: hiszen fellöksz!
Még érzed a szagát és hátrafordulsz.
És osztod a csontot neki is porciózva.
Talán torokod elszorul, merj sírni kutyáért!
Aztán már mosolyogsz, ha eszedbejut újra.
S ő is megnyugszik, itt hagyhat, átmehet oda, hová vágyik:
Túlra.
Át a szivárványhídon.
Jó utat Bella!

Ember-húr

Mozdul a lábam, mozdul a vállam.
Karom az Égé, talpam a Földé
vagyok a Hídja Embernek.
Gyökerem nőjön, hogy el ne szálljak.
Emelnek mégis hatalmas szárnyak.
És én csak álljak.
Rezzen a gyomrom, rezzen a májam, rezzen a lépem...még most sem lépem azt, ami hív.
Forró a köldök, kapuját tárja.
Forró a szív, kapuját tárja.
Kettő közt feszül íve a húrnak: engedd el!
Remegjen.
Sosevolt könnyűség sosevolt súlya, emeljen.
Fény lettem.
Jöhet az üzenet.
Mehet az üzenet.
Húr vagyok.
Szólalok.

2012.08.06.

Augusztus üzenete

Tele az idő.
Tele valamivel, mit Augusztus érlel.
Illat lenne?
Július porszaga édessé telik, ahogy a fák alatt lépek
és a beszántott gabonatarlón barnán lépked a nyár.
Puhán.
Valami lágyság költözött a Napba,
meleg sugarával nem éget: ölel és szólít.
Valami új ritmusra figyelj, ahogy szülés előtt az anya nehezül már
s befelé hallgat.
Lassulva élete új szakaszába.
Készülj szüretre.
Vedd, mit együtt hoztunk világra,
számtalan gyümölcsét a nyárnak.
Megdolgoztál.
S én Augusztus ígérem nem hozok már jeget,
csak langy-meleget, miben bogár táncol és kabóca dalol.
Új fecskék ülnek a drótra,
telik a kamra, s telj te is meg velem:
Tart még a nyár.

Fácskához

Néztelek.
Ágadon alig pendült még a rügy,
s szél zizegte víz-árasztó dalát.
Lépkedtem dallamát dúdolva,
örülve a annak, mi bennünk mélyről tudott.
S fehéren rezgő fátyladtól repült a szívem neki a határnak,
mikor nyíltál elsők közt, hívtad a tavaszt.
Lomb rejtette apró zöld gömböcskéket,
s fecskék szántották a kéket,
porban búbos pacsirta szaladt.
Szaladt az idő vagy lépkedett?
Hamvas színeddel mutatod, múlik a nyár,
már érsz ízesre, puhára.
Vársz a gazdára, teljen a kosár:
télvíz idején: Isten-Isten!
legyen áldott a pohár.
Köszöntelek kicsi szilvafám.

2012.07.26.


Köszönöm a bennem megszólaló szavakat, kedves barátom szép sorainak:

Valéria Aranyosné Huri

Hamvaskék szilvák
/HAIKU/

hamvas kék szilvák
mosollyal koccintanak
nedűvé válnak

Nándorfehérvár

Dörren az égre az ágyú,
dörren a szívben a szó:
halni megyek ma vagy megleszek estére?
Lesz-e még kezem imára, kenyérre?
Hányan vagyunk mára?
Mozgó sereg felett leng a zászló...
Várfokon állt már.
Hol van tested pajtás... várárok mélyében naptüzében oszló...
dicső híre száll majd... mi még halljuk hangod, ahogy húztad kupádat köszöntve a napot. Dugonics.
Büdös van.
Félelem már nem leng, csak bűze a tettnek: mi visz halni vagy ölni.
Emeli magasra keresztjét a Barát, magasra szárnyal a szó:
Férfiak nincs egyéb hátra
...mert nincs már hátra, mögöttünk a fal és a folyó.
Átkelünk vagy átkelnek ők.
S álljuk Európa bástyáján,
templom hűvösén tömjén szállong,
morzsol az ima.
Harangok szólnak Róma békés terén
S a csata vár ránk, s Hunyadira.
Megment.
Mi adta az erőt?
Zászló, haza, harag vagy féltése életnek?
Ki ott volt áldja az Ég.
S te janicsár nyugodj békén a földben, hová szólított kemény parancs.
Anya egyformán siratja a fiát...
Megvédtük Európát.
Szóljon a harang.

2012.07.21.

Augusztus este

Sötét van. Ahogy városban lehet.

Hallgatom a csendből kizengő dallamot: crrrrrrrrp.

Ablak alatt vagy hol kabóca dalol:

Hirdeti élesen, mozdult a végtelen:

Már augusztus jár.

Gesztenyelevél-tenyerek között délután tüskés gömbök közt bújt a nyár,

s az este előbb szállt le Buda felől.

Kéken. Ahogy illik, szépen...csak már hűvöskésen.

Begóniák néznek egynyári létük ártatlanságával a holnapra,

új bimbókat hozva poros levelek közt.

Reggel majd fanyar illat kúszik a szobába,

s hoz új hírt a mába.

Valami változott...tavasz földszaga, nyár pora illan

...s milyen jó, hogy így van.

Határ

Átléptünk valamin Kedves.
Már szavak mondták, mit eddig szemünk dalolt,
s boldog értéstől zártuk szemérmesen magunkba a titkot:
tudom, mire gondolsz.
Láttam tükörképem fénylő arcodon,
Szemed feketéje olvasztott magába,
táguló kapuján sugárzó kívánás,
visszük magunkkal talpunk alá vágyó holnapokon.
Jönnek felénk.
Ezért mondtam szóval is, mit látni nem mertél:
lehet szerelem ilyen, pont nekünk.
S te olvastad kusza betűmben a sorsod:
Borzongva leírt szavak erején.

2012.07.11.

Júliusi hangulat

Lágyak a mezők a Nap alatt,
halk zizegését mélyen belül hallom.
Megtelek a nyárral.
Reszkető hőség szikráz a síneken,
hol kanyarodik szikár akácok mögé.
S eltűnik előlem, talán nincs is tovább...

Lebeg a búzatábla.
Selyme közelről szúrós kalász.
Magamban mormolom óvó imám.
Adj Uramisten gazdag aratást.
De szürkék az egek...ne hozzatok jeget.

Lila bogáncson katicabogár.
Szeretjük egymást.
Én és a Nyár.

2012.07.04.

Sarlós

Lágyan lépked.
Lassan érinti a földet a talpa,
amerre haladt eléhajtja fejét a kalász.

Magamat adtam.
Kis magocska lényem sötétben vágyott a fényre,
készen ébredésre átalakultam,
csodamágiával zöld szárrá lettem, s gyökérré.
Bújtam a rög között, törve előre, örüljön a gazda: zsendül a vetés!
Ringatott az élet, pillangó-szerelem, szőke fejemet magasra emelem:
Óvó imák védtek, kenyeret kértek évezredek szavai.
Akkor is mondod, ha sosem imádkoztál.
És most itt állok erős és teli...megértem:
Szárnak halálára, magnak dicsőségre.
Tán elporlani, vízzel dagadni, tűzben szilárdulni...ropogós örömmé.
Amivé majd szánnak.

Meghajtom fejemet, hallom a léptedet...
Nehéz méltósággal, ahogy anyák lépnek,
míg bennük érnek a magok: hozzák a Holnapot.

Kezedben a sarló, méhedben az Élet.
Ideje van aratásnak, ideje magvetésnek.
Tegyük a dolgunk.
Mind mi vagyunk: a kalász és a sarló.

Csodácska

Valami visz...de nem a lábam.
Ő csak lépked belső parancsra,
hőt sugárzó koszszürke betonon
vagy sárban caplatva.
Locsoltak.
Ruganyos fű boldog érintését alig-alig érzem,
pedig ott visz léptem...figyelek...befelé.
Leülök.
Forró márvány kemény simasága melegíti combom,
tekintetem megpihen a szobron, ki társam a csendben, pici alig-dombon.
Nem várok semmire. Vagyok.
Eltűnnek a zajok, villamos sárgája nesztelenül surran,
szemem sarkában valami felbukkan.
Hajó.
Fény-ezüst a Duna és mégsem kápráztat.
Átadom magam, mindig-volt látványnak...
Hegyek...kékek? Nem...pettyesek.
Fénypettyek villannak messzi-van ablakon,
Gyorsan! Szememet behunyom.
Szivárvány körök robbannak, kápráznak sokáig.
Pedig már csak tornyos puffancsfelhő látszik...majd elszürkül.
Elémegy a Napnak.
Lábszáramon meleg vízcseppek szaladnak vagy hangya?
Jó lenne megnézni...szoknyát felemelni...lágyan lebegtetni...erkölcs rideg gátját szanaszét söpörni...
Megteszem. De csak kicsit...icipicit.
Blúzt eltartva legyezem a...de azt is csak picit...
Meleg van.
Szép július ébred.
És ébred egy érzés.
Sugárzó köszönés, mélyen a szívemben vagy hol?
Ott érzem hullámát: "Itt vagyok.Dolgozol?"
Dolgozom...hoztam fényét lényemnek és átadom.
Üzenem válaszom: itt vagyok. Dolgozol?
"Már indulok...már vágyom látásod...megadod?"
Felállok.
Talpam alá simuló lágyságon lépdelek.
Hogy legyek egy-veled...amennyire lehet...most lehet.
De vidám a kezed! Ahogyan integet!
Hát ilyen jó neked?
Nekem jó. Mosolygok.
Mik vagyunk?
Bolondok?

2010-07-02

2010-07-02

Titkos helyek

Bújj be Kedves!
Jelenléted ide-oda rebben bennem.
Megleptél, ujjaim begyében zsiborogsz,
mint könnyű pillangó.
Felnézek, s látom ahogy léped a szobát, gondolkodsz.
Valahol.
Távol tőlem és mégis itt.
Most máshol érezlek...szép titkos helyeken:
Ej, hová szaladtál képzeletedben?
Hiszen jó helyen vagy.
Örülök jöttödnek.
Átadom magamat.
Hagyd, hogy elzsibbadjak benned...
Szép titkos helyeken. 

Vihar, júniusban

Vihar júniusban

Villan és dörren, ágyú tán hasonló,

redőnyök mögött lobbannak a fények:

Gondolatom szalad, Istennek hála, csak az égi csatát élek.

Gyerek moccan, felsír: Anya kezet kérek!

Jön a szó, mormoló:

Veled vagyok...

Félek...

Sss, csak zivatar.

Domború homlokon összetapad a haj:

Amíg nem óvóhely, nincsen baj, nincsen baj!

Honnan a gondolat, hány anya félelme csitul a szobában?

Tetőnk van!

Fészekben a madár, anya most mit csinál?

Nem tudom...aludjál...

Anya mit csinál a cica, a kóborló?

Nem tudom...tán bújkál...hidd el talált helyet!

És a rossz ruhájú háztalan emberek?

Ők is, ők is...lehet...

Hallom-e a jeget?

Vagy csak a szél lehet?

Ne arass Istenem! Dolgoztak a kezek!

Arany a gabona, várja az aratást...

Jaj mit talál reggel a gazda...kimenne, mit sem lát...

Csak nézi a süvítő kavargást, terítené magát védőn a földekre

Keresi a hitet, megmarad belőle...az élet: jövőre.

Áll a gabona!

2012-06-22

Nyarad vagyok

Szeretnék a nyarad lenni!
Csiklandósan szaladnék hátadon: pici csepp verítéked,
örülnél, hogy érzed: veled vagyok.
Nyár vagyok.
Fűszál a lábadat karcolja, meztelen bőröd ad rá feleletet.
Érzed: élsz.
Nem csak vagy... időtlen szobákban, hol nincsenek évszakok...
Csak falak közé zárt egyenhőmérséklet.
Nyarad vagyok. Szomjas.
Habzó sör fák alatt, pecsétes asztalon.
Kiherélt ásványvíz, fehér abroszokon... élsz?
Élsz kedves vagy csak vagy?
Határidők jelzik: telik az évszak.
Vagyok a büdösöd zörgő villamoson.
Emberszag...emlékszel?
Legyek hát bosszantó, hogy jól essen a szippantás, leszállva.
Rálépnek a gázra, friss-autó illatban előzöl többi pléhbe zárt létezőt.
Állj az ablak elé.
A vízcsepp én vagyok, neked szaladok mintát írva üvegre.
Menj ki az esőre. Ázzon foltosra keményített éned.
S akkor megérzed.
Én vagyok.
Az élet.

2012.06.19.

Hőség

Redőny által szűrt homályban a meleg súgja... hiszen nyár van... minek toporzékolsz?

Hiszen nem vagy félholt... csak úgy érzed... pedig nézzed... megy az élet...

Nem moccanó leveleken, egyszer-volt harmatcseppeken bogár csápja tapogat:

Maradt, mit még megihat?

Levél szomját nincs, mi oltsa, fáradt-magát beburkolja, kicsire és picire,

nem engedi, hogy vigye, benne mi még megmaradt: szigorúan tűz a Nap!

Nem adom. Jól összezsugorodom, őrzöm harmat-kortyomat... mikor volt az a tegnap?

Mikor esett... hogy utálták az emberek... most meg nézik az eget.

Vizet a Föld rejteget, csak mélyre le, gyökerek... hisz gyümölcsöt érlelek!

Madár billen fel az ágra, fanyalodik kis bogárra, hízott kukac merre vagy?

Kéreg rejti bábodat... most én meg nem keresem.

Jól bezárom énekem, azt a tócsát figyelem, miben gyerek játszogat... jaj, de közel... nem szabad.

Hagyd Fiam a madarat! Inna, engedd...tátogat. Nekünk tartogat a csap...igen, hozunk ki holnap kicsi tálkát galambnak.

Szomjas vagy? Ő is az.

Ember a bokor alatt, elmozdulni nem szabad... árnyék van.

Hangja rekedt, alig hallom... úgy kezdődik, hogy "asszonyom..."

Közel hajlok, bűzébe, vöröslő tenyerébe... nézz bele a szemébe!

Vizet, hogyha kaphatnék... akár egy korty is elég...

Adhatok. Megengedem a csapot, hideg vizet folyatok.

Kidobandó flakonok... tele vízzel...

Istenem, gazdag vagyok!

2010-07-15

Hordozlak 2...Együtt, utcán

Kamasz mosoly villan meglett férfiarcon,
elkapott tekintet rejti az örömünk,
rideg beton járda felfénylik közöttünk,
fordítsd el a fejed, meséljen közönyünk.
Magamba fogadlak, mélyen, belül titkon.

Nézem a kezedet, érzem az erejét.
Ölelésedbe mikor bújok újra?
Sugárzó melegben összeborulva
füledbe szót súgva,
hajpihédre fújva.

Meleg lehelettől borzongsz... hívlak útra:
Éljük együtt egymás egybefont meséjét.

Felnézel.
Elköszönsz, hangtalan.
Megtelek kiáltó pillantásoddal.
"Vigyél magaddal!"
Viszlek. Hordozlak.
Bárhol vagyok, bárhol vagy...
Lép felénk a holnap, amiben te viszel,
s gyengéden leteszel tested oltárára.

2012-06-16

Hordozlak

Látlak a járdán szembejönni velem,
pedig nem kereslek, a szelet hallgatom,
lépkedek a talpam alá futó dallamon
és megismerem a tavalyi százszorszépet.

Ismerem mosolyod.
Belül melegít a szemed,
hordom villanó tekinteted,
pupillád lágy sötétjét magamban dúdolom...az a szép, az a szép...
Fekete.
Veled vagyok tele.

Ezért nem hiányzol?

Itt van

Ssss...csendben.
Csak lebegj magadban.
Ahogy anyaméhben moccantál
bíbor derengésben...
Talán bíztál már a fényben,
mégis megriadtál, rányitva szemed először: vakított.

Ssss... csendben.
Csak lebegj magadban.
Ne keress szavakat.
Kiskirály agyadat intsd pihenőre...
csak egy kis időre, ne zavarja lényed
hasztalan kutató, gyűjtögető zsarnok,
zajától nem hallod: a Lelket, kit ma várunk. 

Ssss... itt is van... minden bentről ébredő fényes gondolatban.
Köszöntöm magamban.
És Benned is.

Lázadok

Most éppen lázadok Kedves.
Kevésbé szeretni olyan egyszerű lenne.
Nem érezni vágyad reggel és délben, ágyban és bőrszékben...
ahogy felém száll és követel.
Te kérted: engedj el.
... Nyakkendő bogát széttépni ne kelljen,
hirtelen melegben...autóban, bőrszékben.
És jössz újra és újra vissza, tárt tenyerembe.
Szabadon.
Szabadon?
Szabadon.
Vagy mégsem.
Valami...ami tart minket egységben, nem ereszt.
Fejemben, fejedben.
Gondolat.
Mi tartja előttem arcodat?
Tükörből is nézel, szememmel.
Hajamat miért érzed kezedben...
futó fésűd alatt.
Van-e még pillanat, amikor nem látszol?
Talán a lóháton, s ha önfeledten játszol...feledjük egymást.
Mert előjössz bárhol.
Hozzám sugárzol, s én vissza.
Tekintetünk tiszta, csak belül peregnek a percek, hol lázasan szeretnek:
Ketten, egymásért teremtnek.
Jövőt.

Mese egy családról

Mese egy családról. Apa-anya-gyerekek. Sajnos, olyan baráti társaságba keveredtek, ahol a főfő szószóló megparancsolta, mit tehetnek a családok. Sokmindent megtiltott...sokmindent nem úgy mondott...és azt is megparancsolta a szülőknek: a gyerekeknek mondják azt, ez a legjobb baráti társaság. Aki nem itt van, az ellenség.

Csakhogy milyen a gyerek...át-átpillant a szomszédba. Ott meg mindenféle van. Igaz, odamenni nem szabad, mert azok a rosszak.

Lázonganak a gyerekek. Apa-anya tanácstalan, mivel csitítsák őket? Megverik őket, de az nem lehet sokáig megoldás.

Bevételük nem nagyon van, amit termelnek, egymás közt elosztogatják, a baráti társaságban.

Na, mi lenne, ha kölcsönkérnénk. Kérnek is, hajaj, de honnan: a "rossz" szomszédoktól. Adnaaak!

Tudják, aki tartozik..előbb utább bejön az ő utcájukba.

Lesz kicsit jobb élet a családban, nlha még utaznak is. A gyerekek felnőnek, addig lázonganak, míg szétesik a baráti társaság.

Nosza, osztják a széket, asztalt egymás között...igaz nem nagyon értenek hozzá, mit lehet ezekkel kezdeni, mert a családban nem volt sok lehetőség önállóan tevékenykedni...sok  mindent el is rontanak vagy nem is érdekli őket.

A megszerzett asztalt jó pénzért továbbadják: erre-arra.

És a felnövő gyerekek családot alapítanak. Jó élet lesz ám! Barátkoznak, terveznek...gyerekük születik, jó sok.

Már kicsit hozzászoktak a gyerekek a jóléthez, ingyen könyv meg orvos meg ilyenek...morognak, ha erről le kellene mondani. De nincs erre pénz.

Ugye a régi adósság is ott van...az örökölt. Nem egyszerű az élet. Anya el is válik, mert a másik apa jobbat ígért. Jó, odaadják a kasszát, rendben van, ha szegényes is, de nem üres.

Csakhogy az új apa ígért valamit a gyerekeknek, meg illik tartani! Hoppá! Mit tettek az elődök?

Ha ők kölcsönkértek, megteszik a felnövő gyerekek is, nehogy most az ő gyerekeik másfelé forduljanak. Ígérnek fű fa vadvirágot, csak Őket szeressék. Kapnak kölcsönt.

De a szülők idegesek. Az apa még kénytelen kölcsönért menni, mert semmi nem elég és a kamatok!!!

De nem akarnak már adni.

Na, kicsit megmásítjuk, papíron, a család költségvetését...kapjunk még pénzt és a gyerekek is legyenek kussban. Kiderül a hazugság, de apa nem hajlandó anyától elválni, megy még egy darabig az egyre elkeseredettebb gyerekekkel.

Aztán anya elválik apától és új apa kerül. A kassza nemhogy üres, mínuszban van. (pedig bizonyítottan pluszban volt!!

Most itt a baj! Meg kell beszélni a gyerekekkel, mit lehet és mit nem, nincs rá keret. EZ VAN.

Azt gondolják a szülők, ha az adósságtól meg lehetne valahogy szabadulni...Eladnak dolgokat, visszavesznek, igyekeznek a semmiből gazdálkodni.

A mínuszból.

Közben a szomszéd családok is rádöbbennek: baj van! Mindenki tartozik! El kezdik behajtani, ettől még nagyobb kavarodás lesz és megijednek a szülők, főleg a gyerekek. Ahol félelem van, ott veszekedés is lesz és egymásra mutogatás. Persze, a szülők a hibásak és gonoszok, mert bizony el kell venni a gyerekektől bizonyos dolgokat, kérni a zsebpénzükből, ami pedig még kevesebb is lett. De másképpen nem lehet kifizetni a család rezsijét.

Nehéz. Vannak gyerekek, akik megértik, nekik könnyebb. És vannak, akik csak azt látják: lám új apa van, most sem jobb.

És a szomszédok sem segítenek, sőt mindenbe beleszólnak, mert náluk a pénztárca és akkor lehet. dirigálni.
A család még nehezebb helyzetbe kerül, mert a szomszédságnak bizonyítani kell: hol ezt, hol azt. Ami mindig pénzbe kerül a családnak. Sokba.

Sok gyerek azt mondja: rúgjuk őket seggbe, hagyjuk el ezeket, mocskosok.

Másik gyerek azt mondja: egyezzünk meg velük, nem lehet ugrálni, erősebbek.

A szülők igyekeznek...lehet hibáznak, ki nem? Csak arra kérik a gyerekeket, amire a szülők szokták: bízzatok bennünk. Tudjuk, már a zsír kerül le a kenyérről, nem a csokiról mondtok le, tudjuk. Ha tudtok segítsetek egymásnak is, legalább ne veszekedjetek és csúfoldójatok. Ha van, aki a régi apát jobban szerette, megértjük. Nehéz elfogadni egy új apát. Most mégis. Ez a család. Ne ártsunk egymásnak.

Csakhogy éppen ez veszett el, a legnagyobb kincs: A bizalom szülő és gyerek között. Amelyik családban bíznak egymásban a hegyet elviszi. Együtt, kézenfogva. Azt hiszem...ez a gyerekeken múlik. Ha...talán...kicsit...felnőnek. Én mint gyerek, arra kérlek Benneteket kedves társaim: ha bíznánk, menne. Lehet, nehezen. De ha nem bízunk: sehogy. 

Kedves GYEREKEK legyünk végre CSALÁD!

Nyár-pihe

Nyár-pihe szállong a kék levegőben,
vízre hajolnak a parti füzek.
Új üzenet vár az ékes időben:
hagyd kialudni a kályhatüzet.

Nap tüze fűtheti langyosra újra,
hol ősszel ültem a régi padot.
Tél szele már milyen messzire fújta:
akkor-ott surranó gondolatot.

Nem nyúlok utána.
Szívembe hívom a most örömét!
Ahogy a virág sem kérdezget egyre:
Szirmában nyújtja a mag örökét.

Kézcsók

Rebbenő szádat érzem a kezemen,
lágy hűvössége meglepi a bőröm.
Meleg férfi ujjak tartanak erősen
és mi nézzük egymás édes-ráérősen:
a teremben, csendben...szemünk szeretkezik.

Hangulat, április

Szél bújkál a bokám körül.
Hajamat a szemembe csapja, talán hogy ne lássam a Budára simuló felhőt?
Felel a víz az égnek, kéken köszön a Duna,
pedig tavasszal zöldek a vizek.
Hullámokon sosemvolt fák utaznak,
képüket látom.
Pihévé érő sárga pitypang közt állok és érek magam is neked szerelemre.
Zölddé lágyuló ágak rejtik a fészket, mi eddig szabadon mutatta magát.
Már titkot takargat.
Ahogy magam is ringatom belül mélyen szerelmem irántad,
elfedi lombja lelkem sűrűjének.
Vagyok. Neked. Édes.
Télen és tavasszal.
Mindig.

Instant megváltás

Instant megváltás.
Előkészítve neked.
Csak önts rá vizet és bűntelen leszel.
Boldog és derüs és fényes és...
Csak mondd el az imát.
Elég a szavakat, közben szállhat a gondolat... húsleves megfő-e?
Időben, ebédre.
Csak gyújstd meg a gyertyát.
Érted lobog a láng.
Nem is kell, hogy nézzed, szemedet megfogja a szomszédasszony kontya
de szépre sikerült...vajon mibe került?
Csak vess keresztet.
Mindjárt beeresztnek, oda hová ígérik mondatok: Tőle.
Hallod?
Hallod?
Vagy csak mondod.
Vagy csak várod: történjék már csoda.
Pont úgy, ahogy nekem kell.
Igaz, nem hiszem el.
De kérem.
Békességem. Számon kérem: rajtad.
És másokon.
Miként számonkérték azon, ki soha nem ígérte:
Semmit nem kell tenned érte.
Ki hívott magával.
Egyszerű szavával.
Egy vagyok az Atyával.
Ahogy Te is.
Hallgasd hányan mondják: ha engem követsz, tiéd az, mire vágysz.
Csak fogadd el kezemből az instant megváltást...
Ha nem megy...tudod mit, keress mást.
És várod és várod és várod.
Pedig ott van, ahol mondta:
Benned.
Nézz befelé.
Megtalálod.
Megváltásod.

Virágvasárnap

Virágok gyűlnek a fehér szamár csikó patája alatt.

Pálmalevelek lengnek kezekben és hozsánnát kiált a sok száj.

Férfi lépked, csendben.

Mosolyogva sorsa felé viszi a jóslat,

mit ő tud, az elé térdelő tömeg nem sejti:

Ugyanők kiáltják-e majd: feszítsd meg?

Kiáltó szájak, lendülő kezek.

Hozzák a diadalt, adják az ács-szöget.

Rövid hűség, rövid emlékezet...

Te mit kiáltottál?

Hová vitt a tömeg?

Belül szólt a szíved?

Csalódtál szavában?

Vártad-e megváltást, mint ráolvasásban?

Vártad-e csodáknak napi megtételét?

Hallottad-e szavát, mikor a hitre kért?

Csak együtt lehet.

A csoda benned van...nem hitted: feszítsd meg. Becsapott.

Nem király...csak halott.

Ne sírj, ne szomorkodj!

Keresztet, mit kértél neki: megkapta.

Mosolyog. Hiszen csak így maradt örökségül:

Feltámadott!

2011-04-17

Férfiak a víz körül

Férfiak a víz körül.
Hívtatok Férfiak?
Hívtatok, gyere Asszony, békülj meg velünk.
És elindultam, megkeresni a helyet, hol csoportban álltok, Filozófusok. (Gellérthegy)
Szólt valamelyikőtök: Minek jönnél ide? Faragott tárgyakat keresel ahhoz, hogy szóljunk hozzád? Ha van kedved, gyere ülj közénk és nézzük együtt a vizet  Ami örök.
Ember alkotónk által formába öntött testünket nézd meg, ha akarod és felejtsd el.
Az ALKOTÓ a vízen át szól hozzád vagy a széllel. Vagy a Föld szaga vagy a Nap ereje vagy a felhők vagy a kiskutya a parkban vagy a hajódohogás a messziből.
Megtalálja Hozzád az Utat és megérint.
Megállsz és felfigyelsz, ahogy most is: valami történik, valaki szólít, valamivel egy lettem és mégis különböző mindenki mástól.
Ahogy egyek vagyunk mi is és mégis különbözőek. Nevet fogadtunk magunkénak, hogy megtapasztalhassuk magunkat itt a Földön és átadhassuk azt, amiért csak mi jöttünk.
Amiért csak TE jöttél...azt Neked kell átadnod. Vállaltad.
Nem vagyunk különbek...más volt a vállalásunk. Csodálkozol, hogy nem tudod, ki szól most hozzád? Lao-ce vagy Jézus vagy Ábrahám vagy Ehnaton? Ez csak az fejed elvárása, mert tudod, szobortestben mi állunk a tó körül.
Tárd ki a tenyered és fogadj Bennünket magadba.
Hoztunk magunkkal valamit, ami a tiéd, pont a tiéd. Nem tudjuk mi. Csak te érzed meg, ahogy szavunktól megrezdül belül valami és érzed kitágulsz, mert EZ VAGYOK.
Igen, kedves. Ez vagy. Ez a lény, aki elhozta ajándékát a többieknek.
És elveszed az ajándékukat, amit ők hoztak Neked. Mert ajándékot hoz  minden és mindenki...melyikünk mondta? Nem mindegy? Más lenne, ha tudnád, számodra szent lény beszél?
Nem vagyunk szentebbek a katicabogárnál, ki megszabadítja a virágot a tetvektől és szentebbek a tetűtől, ki táplálja a katicabogarat. Tesszük a dolgunk.
A szentségre Neked van szükséged, hogy elfelejtsd önnön nagyságod és hidd magad kicsinek, ki Hozzánk sosem ér fel.
Mert elfogadni saját nagyságodat felelősség.
Egyszerűbb szertartások gyűrűjét felhúzni, elköteleződni ennek vagy annak a hitnek...és hinni abban, hogy csak itt vagy ott találod meg az Alkotót, közvetítve szentként tisztelt Lények által.
Közben kikacagod az útról visszaforduló embert, ki előtt feketemacska futott át és babonája hazáig szalajtotta.
Honnan a gőg, hogy azt hiszed, az ő hite, az ő jelzése alacsonyabb, mint a tiéd, ki hiszel a füstölő vagy a tömjén erejében?
Hiszen higgy. Mert igazad van.
Kiben éppen kevés a fény, gyújtson gyertyát ezerszám és fogadja el felemelő erejüket a körbetáncolt tüzeknek.
Ki tisztulni vágyik, merüljön szentfolyókba, illatos füstbe és fülkébe, hol szavakkal tisztulhat.
Tedd, ha szíved vágya!
Tedd, ha belülről jön!
Tedd...mert akkor az Alkotó súg és ad kezedbe mankót, mert látja, szükséged van rá!
Szólj hozzánk, ha szíved kitágul és nevünk kiárad belőled.
Válaszolunk.
Mert küld az Alkotó segítséget, pont olyat, ki veled egyberezdül.
Fogadd el a segítséget és segíts nekünk.
Mit botránkozol? Igen, nekünk...soroljam neveinket?
Soroljátok évezredek óta, kérve és könyörögve és térden csúszva és...és szavakkal, mi nem a lelked szavai, csak mormolod.
Ha mi kérünk, miért riadsz?
Honnan várod azt, mit neveztek sokféle néven...nevezhetnénk a Szeretet és  Fény Országának.
Igen, hozzád ez áll közel, a "miként a mennyben...", de hogy legyen meg Nélküled?
Igen, itt vagyunk, naponta melletted, hogy megsúgjuk, merre?
Sokszor hallod, csak megint megriadsz, mert a szíved repesve szaladna valamerre és a fejed visszahúz, mert nem szabad! Nem ésszerű, nem normális, nem szabályos...
…mi szabályosak vagyunk, merev szobortestünkben?
Igen.
És elporladunk, ahogy emberalkotónk. A víz örök.
Szavainkat emberalkotó öntötte szobor-szabályba és te kapaszkodsz bele, mert...mert...ami merev, legalább biztos.
Mersz-e eggyé válni a sodrással, a ringatással, a hullámmal, az örvénnyel...eggyé válni a vízzel és nem félni attól, megszűnsz.
Hiszen csak pára lettél és átszállsz máshová. 
Mi csak ennyit tehetünk.
Hívunk a vízbe, az Életbe.
Hívunk abba a bizalomba, hogy megismerd saját lelked szavát és hívunk abba a szeretetbe, hogy higgy lelked súgásának, tudva magad jónak és Alkotónak.
Csak így segíthetsz.
Legjavadat csak magad ismered.
Ismered? Vagy megtanultad eltagadni magad előtt is?
Emlékeztetünk...pillanatokkal, mikor beleborzongsz sorsod hívásába.
Majd eldöntöd, úszol-e vagy kapaszkodsz.
Lehet vízen járni. Lehet, de minek? Csak a hit erejének bizonyítéka volt, mire mentem vele? Igen, most Én szólok, felismertél...hozzátok Én vagyok közel. Más emberhez másikunk szól.
Jártam a vízen és tettem csodákat, ahogy sokunktól kérte hitetlen agyatok, mert hinni jó...a Másikban.
Átadva neki szentségével a felelősséget is.
Most szólunk.
Nem megy nélküled.
Hol az Út? Ahol az Öröm.
A Szeretet Országát hogy lehetne szenvedéssel elhozni?
Tedd azt, ami öröm neked. Itatódj át vele, telj meg hálával a létért és tartsd ezt meg.
Az örömteliséget. Minden mozdulatod legyen örömteli...és akkor az életed imádsággá válik.
Egybekapcsolódva az Alkotó Örömével, aki Veled együtt mozdul és az Út a talpad alá simul és nem is lesz már út...mert Te leszel az Út. Csak figyelj, ha letérsz a csalitosba, ezer tüske szólít, nem mész Vele együtt.
Mert Öröm csak örömből fakad.
Teremtsd meg. Magad.
Nem vagy egyedül, itt vagyunk, mi már megtettük.
Ha nekünk sikerült...válaszolj erre magadnak.
Mi tudjuk hol tartasz, csak neked is meg kell látni.
Nézz Lényünkbe, mint társad szemébe.
Egy szinten vagyunk. Eléd térdeltünk.
Te is tedd ezt, csak figyelj!
Sose térdelj le senki előtt, csak akit fel szeretnél emelni
Peonia: Gyökerek és szárnyak (részlet) 2010.09.16 09:47

Kokárda

Merülj el bátran a Piros erejében.

Érezd, ahogy feltölt újra s újra, ahogy testedet vér.

Hagyd, hogy lüktetve járjon át FöldAnyánk ereje.

Nyújtsd a Gyökered, mélyre le mélyre,

hogy eltéphetetlenül tudd:

Itthon vagyok.

És tedd fel Fehér Koronádat!

Nyújtsd ki a lelked fel a magasságba.

Hallgasd az Ég üzenetét Hozzád...

ki alázattal fogadja feladatát és hálásan teszi életét a Kézbe.

És most érezd, ahogy megfeszülsz a szélben, mi nem mozog, csak belül valahol.

Rezzenetlenül állod és várod: odatalálj végre, ami összeköti Eget a Földdel.

Emeli bordád könnyű sóhajtásod.

Itt vagyok szívemben, itt vagyok EMBER.

Ég és Föld követe.

Töltse meg szavunkat a Zöld dicsérete.

Nemzeti Lobogó hadd keltselek létre!

Márciusi eső

Lágyan szitál az eső,
még nem tudja: karikára.
Ahogy emlegetjük,s lépünk ritmusára, kicsit talán másképp.
Érheti ezt más nép?
Értheti, ha figyel befelé,
maga dallamára, ami vitte harcra: szabadságáért.
Hányszor és hány nép kereste igazát,
csak annyit, építhessen hazát,
magának.
Ne idegen lesben álló nyájnak, ki visz kenyeret, katonát.
Hányféle módja a rabságnak.
Védelem, szövetség, kölcsönös segítség...
Hány pányvát vethetnek, nyakára nemzetnek
észre se vegye azt.
S legyen érte hálás.
Könnyebb fellázadni, lecsapó korbácsra, mint lépesméz megfojtó bódító szavára.
Ami könnyen csattan, ha nem teszed, mit elvárt.
Hányféle kalitka, mindeféle rácsa...
mit csak akkor látsz meg, ha rádzörren a zárja
és szomszédod kezében a kulcsa.
És újra és újra...kettészakad a nép.
Mohács, labanc és kuruc, harcol a két egyház...s nevet a harmadik.
Meddig?
Nézz tavaszi pocsolyára,
esik eső...karikára.
Ha dúdolod, nem vagy árva.
S nem vagy ellenségem.
Elhitetik éppen, gyűlölet a népet hajtja az igába,
kinél van az ostor szára?
Esik eső.

Dallam az éjszakában

Dúdolok egy dallamot.
Száll bennem valami lágyan, ahogy tárogató hív az éjszakában:
Gyertek, egyek vagyunk.
Sokan vagy kevesen?
Kinyújtom a kezem, tábortűznél érintlek csendesen:
Szól benned a dallam?
Milyen csend van.
Nézzük a tüzet, a fényes parazsat, szikrák ahogy szállnak:
S tűnnek a sötétben.
Mélyről, valahonnan ló halkan megdobban, lopózó kurucok, megcsörren a szerszám.
Gyűlnek a seregek.
Innen is onnan is pipafüst szaga jön, s kézen közön jár a kulacs...
s jár a szó!
Szabadság!
Nézzük a tüzeket.
Megjött az üzenet: indulunk.
Újra.
És újra és újra: levetni rabláncot.
Engedd szívedbe a lángot, vezessen fényesen.
Nézzük a tüzeket.
De vigyázz!
Ne szökjönk ártatlanra a parázs,
kerítsd körbe, csak meleget adjon és fényt.
Mond, hogyan oltod el...ha kitört hatalmadból?
Tüzet csak az gyújtson, ki éberen vigyázza!
S nem hagyja az oltást már másra, mint kamasz hetvengő.
Nézzük a tüzeket.
Halljuk a szavakat.
Mit, mikor gyújtanak?
S hová vezetnek?
Magadat kérdezzed.
S soha ne feledd:
Van, mire figyeljünk, mire emlékezzünk...
Ha dallam hív, fülelő éjszakába.
Krasznahorka büszke vára.

Férfiúknak szeretettel

Vagytok nekem társaim, férfiak.
Szép egyenes hátak, kihúzott derekak,
büszkén lépő lábak, felszegett fejek.
Mennyire szeretlek Benneteket!
A nyíló ajtót, hol előre engedtél,
... feltámadó veszély, hol mögéd tereltél,
s óvón fogod könyököm csúszós járdaszélen.
Mind köszönöm szépen.
Harcos tekinteted, ha más is rámnézett,
udvarló mozdulat, magadét megvéded.
Mosolygok magamban és csak az ujjammal felelek:
Egy vagyok veled.
Simuló tenyered tánc közben hátamon.
Ámuló pillantás kavargó hajamon,
lépünk az ütemre, életre keringve és én beledőlök férfi-erődbe:
Tarts kedves, kedvedre.
Pillantásodat akkor is megértem, ha azt lesütteti veled a szemérem,
meghatódtál valamin s a könny neked szégyen:
Elfordulok, nem nézem.
Sose fájjon semmi, hogy sírjál előttem...ha mégis, megtisztelsz:
hatalmas erőddel, mertél gyenge lenni.
Nekünk az semmi, neked... azt hiszem megértem.
De sosem egészen.
Titkodat nem kérdem, ha mondod megtartom.
Vagyok, neked asszony.
Ha csak pillanatra, ha szembejössz a járdán:
mégis felismerem Férfi nézett most rám.
Benne a valami, amivé őt szánták.
bennem a valami, mivé engem szántak.
Együtt vagyunk...együtt a Világnak.

Tavasz

És megindulok benned fűzöld szerelemmel,
amitől szaladnál kitudja hová.
Kergetnél az utcán fény-pamacs csodákat,
s torpanna a lábad kéklő pocsolyán.
Ne törd meg az eget,
egybegyűlt cseppeket
issza a barna föld,
készül már lent a zöld...
Szívben nőtt fűszállal köszönt a Tavasz.

Mesék a Kertből: a Kisfa meséje

Egyszervoltholnemvolt volt egy kicsi fácska.

Honnan lett? Nem emlékezett rá! Csak éldegélt társaival együtt, pici piszkafaként a faiskolában.

Már éppen készült a hosszú alváshoz, pár levélkéje lehullott, mikor szörnyű dolog történt!

Fájdalom hasított a gyökereibe, durván rángatták és kiszakították Anyácskából, a Földből. Azt sem tudta mi történik vele, felemelték, tették vették...egy fának a legszörnyűbb élmény, mert Ő biztosan szeret állni. Csak azt remélte, hamar vége lesz!

Nem lett. Mert ahogy kicsit megnyugodott, kezdődött a rángatás megint, elővették a fényre, jaj gyökereit csipkedték! Aztán beletették valami hidegbe, amiben lebegni kezdett, szerencsére valaki megfogta, ki tudja, talán el is száll!

Fogták és valahogy biztosabb lett minden. Érezte a gyökerei puha dologba süllyednek és ahogy a Kéz elengedi: Áll. Nem dől el.

Ez jó volt. Óvatosan beleszippantott a gyökereivel a puhaságba: ANYÁCSKA! Te vagy? Itt vagy?

Mindenhol ott vagyok - jött a válasz. - csak kapaszkodj belém és kezd el szívni belőlem az erőt, ahogy eddig.

Sikerült! Lassan erőre kapott és szétnézett: Sosemvolt helyre került. Sokkal nagyobb hozzá hasonló Lények között állt, akik barátságosan bólogattak. Nyugodj meg! Pihenj meg. Jó helyen vagy. Csak pihenj, erős szél fúj, jaj itt az Altató, aki bevisz bennünket az Álomba...de ne félj, látod a Gazda megkötött egy karóhoz, nem tud eltörni.

Ő kicsoda?

Majd megtudod, itt van már az Álom! Itt a Tél. Alszunk... elaludt a Kisfa is.

Meddig? Míg az Ébresztő nem szólt. Megint fújt a szél, csak máshogy.

Valaki énekelt is a közelben, hogy tavasziszélvííízeeetáraszt.

Nyújtóztak-ébredtek, teltek a napok és a fák csodásak lettek, fehérek és rózsaszínűek és...és...a Kisfa nem bírt velük betelni.

Milyen szépek vagytok! De jó nektek!

Ők csak mosolyogtak és daloltak, amit csak a fák és a kisgyerekek értenek.

A Kert színesedett. Gyönyörű Lények árasztották illatukat és Ők sosem hagyták abba a szép virágok bontását, mint a Fák.

Rózsák vagyunk. - mutatkoztak be.

Bárcsak én is az lehetnék - gondolta a Kisfa és élte életét.

Hogy el az idő? Ki tudja? Talán a felhők mérték, mert hol ilyenek hol olyanok jöttek, meleg lett, majd megint hűvösebb.

Egyszeriben a Kisfa apró szisszenésekre lett figyelmes és jajdulásokra!

Mi van? Hozzá is jön a Gazda! Valami éles van a kezében!

Jaj NE!

Ne félj súgták- az öregebbek - csak megmetsz!

Miért?

Mert abba a korba érkeztél, hogy Te is teremj, ebben segít.

Miben?

Ne foglalkozz vele, majd meglátod.

A Gazda megnézegette az ágacskákat és bizony lecsippentett. Fájt.

Fájt, de nem annyira.

Hiszen volt, akinek fűrész is kellett, kicsit sziszegtek a fák, majd megbékélve fogadták megint az Altatót, megszínezték, majd elengedték a leveleket és álomba merültek.

Aludt a Kert a fehér dunyha alatt, míg az Álom virrasztott felettük.

Ahogy jött az Ébresztő, a Kisfa érezte, mennyivel nagyobb már és okosabb!

Figyelte az ágain megjelenő viszketéseket, mintha ki akarnának bújni belőle! Némelyik jobban feszült, mint a többi. Kérdezte a már ébren levő testvéreit, mi lehet ez?

Óóóó...virágrügyeid vannak! - huncutul kacagtak.

Majd átszólt a Szilva a Mandulának: Idő van, kezdjük!

És fehérbe és rózsaszínbe borultak!

Jövök én is - nevetett vén Cseresznyeanyó és göcsörtös ágait elfedte a Menyasszonyi fátyol.

A Kisfa boldogan nézegette a saját bimbót, de nem nyíltak ki.

Várd ki, kinek mikor van sora!

És egyik langyos reggel aztán már szétpattant benne is valami és kinyíltak a virágai!

Gyönyörűen voltak: Halvány fehér, pici rózsaszínnel! Ringatta a szél és a Kisfa dalolt!

Míg...míg...valaki meg nem érkezett: Döngött és zümmögött!

Jaaaaj, hesss...rá akar ez szállni a virágomra!

Nehogy elkergesd! Engedd, ő a Méhecske!!!

De LETÖRI!!!

Dehogy töri, csak engedd, hadd szálljon rád!

Félek... - suttogta a Kisfa.

Engedd... - biztatták a nagyok, hangjuk meleg volt és szeretetteli: ők már tudtak valamit.

Engedte.

Összerezzen az első érintéstől, furcsa volt és mégis...olyan bizsergető.

Hiszen ez finom!

A nagyfák, de még a Cseresznyeanyó is csiklandósan kacagott: ugye?

Hogy teltek a napok, ki tudja?

Talán a szél...aki lefújta a szirmokat.

A Kisfa elborzadt!

Elveszítettem a virágaimat! - sírt keservesen.

Így van rendjén. - mondták a többiek.

De a Rózsa! Neki megvannak!

Kinek-kinek a sora szerint. Te nem Rózsa vagy, valaki más. Tedd a dolgod, szívd Anyácskából az erőt, szívd Apácskából a meleget, mert már szükséged van rá.

Hogyan telt az idő? Ki tudja?

Talán a felhők...akik néha nagyon csúnyák voltak.

Ilyenkor a Fák riadtan húzták meg magukat, hallgatva a dörgést és várva az Érkezőt: eső cseppek simogatnak vagy kemény jég ütiveri őket.

A Kisfa most először félt ettől. Mert...mert a virágok helyén furcsa gömböcskék kezdtek növögetni.

A Kisfa nem tudta mitől, de csak áradt és áradt ezekbe a gömböcskékbe és tudta, meghal, ha leszakadnak.

Nem jött jég. Az Érlelő forrón telt és a Kisfa ágai egyre nehezebben tartották a gömböket.

Hangokat hallott: Nagypapa! Nézd! Almák!!!

Bizony! Terem a fa!

Jaj, hozzá ne érjenek! Nem adom.

Látta, hogy a Gazda a többi fától elveszi a gömböket és ettől nagyon félt.

Nem adom.

Ne félj, hiszen mikor eljön az ideje, alig várod, hogy odaadd!

Dehogy! SOHA! - mondta a Kisfa és be akarta takarni Őket, csakhogy már megnőttek és...és...árulkodó piros színük kezdett lenni!

Ahogy megint fordult az Élet, a Kisfa érezte, a Gömbök egyre nehezebbek. Mélyen szerette őket, pedig nem is ismerte ezt a szót. Csak adta, adta nekik az erőt.

És eljött a pillanat, mikor nem akart több erő átmenni. Mintha le akarnának válni!

Mintha le akarnának szakadni!

JAJ!

Segítség!

Le fognak esni!!!

Megütődnek!

És akkor már ott állt a Gazda, a gömbök pedig lágyan belesimultak a tenyerébe.

A Kisfa sóhajtott. Elengedte őket. Alig fájt. Az ágai kinyújtóztak, néhány levél is lehullott.

Nagypapa! Milyen alma! Mint a szív, olyan az alakja és olyan piros!

Szív? - gondolta álmodozva a Kisfa - Mi lehet az?

Még hallotta: egyet megehetsz, egyet adunk nagymamának, egyet elteszünk, karácsonyra. Első termése! Legyen az ünnepi asztalon.

Ünnep. Mi lehet az?

De már bóbiskolt a Kisfa. Levelei szépen betakarták maga alatt Anyácskát és elaludt a Kert.

Álmodnak? Ki tudja. Az a biztos, hogy ébrednek. Majd...majd...ha szólít az Ébresztő.

Peonia 2010-09-09

Mesék a kertből: A Hernyó meséje

A kertben, amiből a pici Hernyó csak egy levél alját ismerte, rengeteg lény élt.

Ezeket a Hernyó nem nagyon látta.

Megszületett és ahogy volt, nagyon éhes lett és mivel levélen született, bele is harapott. Nem volt válogatós fajta, ette, amíg el nem fogyott a talpa alól.

A sok zöld levéltől gyorsan növögetett, testvéreivel együtt.

Voltak rokonok is, akik lelkendezve hívták: mit rágcsálod itt ezt a keserű gyomlevelet? Ott a finom káposzta! Csak úgy herseg!

A Hernyó éppen gondolta, jó lenne megkóstolni, mikor hangos beszédre lett figyelmes. Valaki valami büdös hernyókat szidott, amik lezabálták a káposztát és lesz nemulass.

Ezt nem tudta, mi lehet, de inkább maradt a helyén.

Jött a két ember és valami büdössel lelocsolta a leveleket, amitől a rokonok rosszul lettek és mind lepottyantak a földre.

A Hernyó csodálkozott, de látta, ha ő a gyomleveleket eszegeti, nem öntözik nyakon.

Valami összefüggés lehet: van, ami a KERTben nem mindenkié, hanem a Hangoskodó-locsolóké.

Azt is megtanulta, hogy ne nagyon bukkanjon a levél tetejére, mert számos testvérét felkapta valami repülő szörny.

Egyszer kisebb Hangoskodók őt is észrevették és kiabáltak: nagymama, de ronda kövér hernyó!!! Taposd össze.

De a Hernyó addigra elbújt a fűbe és legalább meg már tudta, ki Ő: Hernyó és ronda, kövér.

Bizony megnehezedett és el is fáradt. Bebújt egy fa kérge mögé pihenni. Látta, hogy ott egy pók gyönyörű hálót készít, gondolta, neki is jó lenne, meg is próbálta. Csodák csodája, neki is sikerült a szál!

Csakhogy, beletekeredett, sehogy nem sikerül a háló. Egészen befonta-tekerte magát, ami kényelmesen meleg volt, ezért úgy gondolta, alszik egyet. Bezárta a tetejét és aludt. 

Álmában hangot hallott: aludj hernyó aludjál, majd felkelsz, ha jön a nyár. Mosolygott ezen és aludt.

Az énekszó zenget: aludj hernyó aludjál, csápocskáid készek már. Csápocska...mi lehet az, de csak szusszant egyet álmában.

Egyszeriben megint énekszót hallott: aludj hernyó aludjál, lábacskáid készek már! Na, ezt a butaságot! Méghogy lába! Az csak Másoknak lehet, a hernyó nem olyan.

De az álmok már ilyen furák.

És daloltak tovább neki: aludj hernyó, aludjál, szárnyacskáid készek már. Na, erre már meg is mozdult álmában, mert ez az álom már túltett mindenen. A hernyóknak nem lehet szárnyuk, csak a madaraknak!

A hernyók NEM tudnak repülni. És nem is fognak.

Úgy felpaprikázta magát, hogy felébredt, beleütötte a fejét a dobozkájába és az kinyílt.

Hopp! Milyen langyosság van. Mintha ugyanolyan volna, mint volt, de valahogy, mégsem.

Talán a fejemen levő valamik teszik, hogy a Világ más lett? Pedig ugyanaz. Na, ezt megnézem, gondolta és ki akart mászni.

Vékony pálcikák mozdultak a hasa alatt, amitől megriad! Mik ezek?

Tényleg lábak, ahogy álmomban?

De nem jók, vékonyak és rövidek, én pedig kövér vagyok, nem fognak elbírni. És csoda! Elbírták. Valahogy a teste is más lett, de nem látta magát.

Csak még érzett valami nagyon furcsa dolgot a hátán, ami rettenetesen zavarta és le akarta lökni.

Nem sikerült. Megijedt! Valami hozzámnőtt!!

Feszegette, húzogatta, de ahelyett, hogy leváltak volna...egyre nagyobbak lettek a hátán a valamik és furcsán felemelték őt az ágról.

Ahogy ott szenvedett, szembejött egy gyönyörű Lény: Égszínkék volt, kecses, pici lábakkal és csáppal: szia pillangó, köszöntötte a Hernyót.

Én nem vagyok pillangó, felelte.

Dehogynem, én is az vagyok és te is.

Nem, nem én ronda kövér hernyó vagyok, csak még kicsit furcsán érzem magam.

Na, nem érek én erre rá, nézd meg magad a pocsolyában!

A Hernyó szomjas volt, egyefene, le is ugrott az ágról és...és...valahogy nem pottyant, hanem szállt!

Arra, amerre akart. Fel és le és oldalra.

A virágok felkiáltottak: szép pillangó! Mikor látogatsz meg minket?

Leért a vízhez, belenézett és csak nézett, nézett és nézett.

A szárnya piros volt és pötty volt rajta, a lába kecses és pici, a fején rezgő csápok.

Nagymama!!! Nézd milyen szép lepke!

Igen, nagyon szép, ne fogd meg, mert eltörik a szárnya. Látod, ez lett a hernyóból.

Az nem lehet.

Dehogynem gondolta a pillangó és ellibbent.

Tudod, kisfiam: minden hernyó pillangónak készül, csak nem tud róla.

És minden pillangó volt egyszer hernyó, csak lehet, elfelejtette.

Itt a mese vége, jó éjszakát. Puszi.   

2010-01-29