Hiszen mások jönnek-mennek, ha hallják ütemtelen szárnyalásod ütemét.
Emelkedő, magasantartó és lágyan leszálló ívén hangjegyekből megalkotott Lény, hová tartasz velem?
Az a régholt ember, kinek átáramlottál lelkén áldott borzongással írta a sorokat és írta a kottafejek sorát...és a kettő találkozásánál születtél Te, aki megállítasz engem. Itt és most és mindig eddig életemben.
Olyan pici az a zene-mondat, ami jelzi jöttödet, mint amikor bekopog a vendég: Itt vagyok! Bejöhetek? Örömmel fogadsz-e Engem?
Ha nyitott a szíved, bejövök, hiszen Örömhírt hozok, ha elfogadod!
Kézfogást hozok, kézfogását azoknak, akik ugyanígy beengedtek, mert tudják a Titkot: általam beszélgethetsz, Vele kit Istenként szólítasz.
Nem tudtad?
Hát ennyire megszoktad, hogy vagyok? Már nem öltözik örömbe a lelked, ha meghallasz?
Már csak kellék lettem lélektelen ünnepségeken? Már csak tanévnyitók és Szilveszterek kötelezően végigtoporgott és "legyenmárvége, hogy induljon valami" lettem?
Hiszen ha megérted, amit üzenet: általam indulhat! Az amire annyit vártatok és sosem hiszitek: itt van! Bennem van, amit kértél...megérkezik. Vagy nem hittél benne? Akkor minek szólok hozzátok évente annyiszor? Ha meg sem hallgattok? Jó lenne elnémulni...nem szólni többet, mert minek? Gúnyoltok, hogy szomorú vagyok, hogy letört és nemigazi, hogy új kellene...én mehetek...Maradj. Hiszen minden dallam csak azt az üzenetet hozhatja, ami már belül készen áll. Aki Téged szomorúnak és keserűnek érez: maga szívét seperje fényesre.
Aki gúnyol és sziruposnak tartja éneklésedet, ne bántódj meg, talán csak fél emelkedni. Talán csak fél könnyes szemmel létezni, ezért neveti azt a másik szemében. Ne bántsd, szeresd, ha egyszer megengedi magának...sírni tud és nevetni bármitől, mert a Lélek kicsordul a szemünkön és mosolyra emeli a szánkat. Olyan jó!
Maradj. Maradj még...nekem.
Maradj, higgyük együtt, vannak, akik megállnak dallamkoppatásod pár taktusára és fülelnek.
Te szólsz.
Hiszem, hogy a tanévnyitón vannak, akiknek a dallamod emeli fel a fejét a cipőjéről, fel!
Hiszem, hogy a focipályán van, akinek az ordításban és szitkozódásban megállítod a kezét és valami vigyázzállásba rántja a felemelt öklöt! Tudom, milyen amikor egy stadion énekel téged, hamisan és a visszhang kánonjában és láttam a mellettem álló marcona fickó csendesedését.
Azt mondod...Rád fogják, hogy elválasztasz!
Aki szavadtól távolodik a másik embertől...már mérföldekre volt addig is.
Mit mondjak még, hogy maradj nekünk?
Hiszen könny akkor szökik a mise végén az emberek szemébe, mikor megállnak és megengedik, hogy szívük magasba emeld, legszebb imával, ami nekünk szól..Általad, mert azt kéri, ami a miénk, ha elhisszük. Ott és akkor el.
Hát ezért maradj!
Ezért homályos pillantásokért, amikor a mosoly fölött egymásra nézünk, akik értjük és elfogadjuk összekötő erődet.
Amikor megáll az élet éjfélkor és addig csend támad a szobában és a mulatóban és az utcabálon és...kicsit, csend támad a szívekben.
Ezért a Csendért, maradj és szólj. Utána tovább óbégatnak...de az a kis csend, honnan jöjjön?
Maradj köztünk, akkor is ha gúnyolnak, ha szájukat elhúzzák...hiszen láttam kisfiamat, aki döbbenten állt meg reggel a Tv előtt, mikor meghallott, maradj a kedvéért.
Maradj a kedvünkért...akik megálltunk a parkban, mikor a hangfoszlányokból megismertünk...egy énekkar Téged énekelt, gyakoroltak az ünnepségre.
És megállt siető lábam, mert valami szállt felém, ami szólít és felemel és fenntart és lágyan lehoz: Most szólunk, a Teremtőhöz.
Mi, magyarok.
Egyek a nemzetek sokaságából.
És megállt a biciklis, letette lábát és felállt a padról a szakadt ruhás és a Teremtő nem tett különbséget köztünk, mert ott és akkor egyek voltunk valamiben. Igen, nem mindenki hallja összekötő szavadat, úgy hiszi különb valamiben "igazabb" és valódibb, holott a nemzet EGY és benne sokfélék vagyunk.
Aki valóban érzi, elfogadja, hogy van, aki az Útján máshol tart és rúgás helyett a kezét nyújtja tudva, hogy az elrúgott és betaposott ember egyre tehetetlenebbül fogja a másik bokáját és rántaná magával.
Aki áll, hallgassa meg Dallamod és emelkedjen vele, hogy erőt nyerjen ahhoz, ami dolga: letérdelni a fekvőhöz és megtanítani felemelkedni.
Mert a Jókedv és a Bőség itt van.
Sokunk szívében.
Ha bezárjuk, ha csak magunknak tartjuk, lefeledkezünk arról, hogy a legnagyobb Bőség sosem fogy el, a Szeretet árad, mert az a természete.
Árad, emberről emberre, országról országra, nemzetről nemzetre...egy nagyobb egységbe, melyben mi magyarok tesszük a dolgunkat, ha letesszük a múlt és a jövő bűneit, ha készen állunk megvalósítani kérésünket: a Jókedv és a Bőség nemzetévé válni, ami árad és árad és árad...mindenkihez.
Adjon az Isten dallamot a szívedbe!
Legyen a tiéd, ami téged emel. Én elfogadom
Adjon az Isten dallamot a szívünkbe.
2010-03-27
Peonia: Gyökerek és szárnyak (részlet)
