Fény Halottak Napján

Kőbevésett neveken arany por hirdeti vágyát a maradtaknak: ne menj el.

Még mondanék valamit, még tennék valamit veled vagy érted:

Ennyit tehettem. Kőbe vésettem nevedet.

Akkor kellett volna, mondják a bölcsek...amíg itt volt.

Elment.

Elment a pillanat és maradt a vágya a megnemtörténtnek.

Engedd megkopni a követ. Ne aranyozd újra.

Virágot viszel halni a sírra és megnyugszol pompájában: adtál.

Neki.

Aki már rég a halmon bólogató árvácskában él újra és illatot küld feléd az orgonabokorban.

Tenyered fészkébe óvod a mécsest, lobog az estében és rágondolsz.

Keresed az imát, méltót.

Kihez? Akinél van vagy...és eszedbejut emlék, ahogy akkor régen...

Emlékszel? Emlékszem.

Éled az elment, benned és bennem.

Pislog a kis láng, hűvös az alkony, szeles is...jön a tél lassan...csizma és nagykabát...November.

Kicsi fények várják, kísérik az időt, be a sötétbe.

Temető gyertyája mutatja az utat: mi már látjuk a Fényt, kihez te csak készülsz.

Hiszed-e?

2011.10.30.

Halottak Napja

Pléhkrisztus alatt virágok gyűlnek.
Talán kicsit több is, mint a megszokott.
Fonnyadt csokrokat cserélik a kezek,
pompás gömbök szirma lágyan fodrozott...
óvták és nevelték őket a Napra.
Halottak napjára szánt virág.
Isten hozott.
Vagy az emlékezet.
Vagy a vágy, hogy adjunk,
valamit mi még él és szép a tél előtt.
Magunknak.
Egymásnak.
Tudva, hogy most Rájuk gondolunk...
kik odaát vannak.
Sötétedik, korán.
Megyünk a télbe.
Lágyan vezet november.
Befelé.
Mélyre magamba.
S találok ott egy icipici magra...
Ahol fény ragyog.
Adjuk át a mécsest.
Nyújtom a kezemet.
Megfogod?

2012.10.29.

Október 23.

Van, hogy a színek megbolondultak.
Sárgák és rozsdák és bordók a fákon,
s zöldek is. Együtt. Változóban.
Holnap hozóban mozdul a nap.
S mozdulnak lábak, valami hívásra.
Együtt. Változásért.
Emberek, utcán, nem parancsra.
Mennek, kezek melegednek,
szívek melegednek, nevetnek...még nevetnek...
Ki fél nevetéstől?
Vannak, akik félnek.
Csak parancsra szabad.
Nevetni.
Menni.
Tapsolni.
Lenni.
Akkor most mégis?
Van, hogy a színek megbolondulnak.
Van hogy a zászlók maguktól lobognak,
kézre várva, ki emeli őket.
Menjünk, előre.
Együtt, színesen.
Túl látva a szürke pulóveren és életen:
azért, ami színes:
Élet.
Szabadon.
Csodálkozz az októberi Napon...ragyogó!
És emlékezz a  napra.
"De ha egyszer rajtam, lánckerék taposna..."
Soha.
Ugye?
Soha.
2012.10.23.

Őszi esőben

Nehezedő ágak, nehezedő levelek,
megül a csepp, majd lassan lepereg.
Őszi esőben.
Halkan szól, nem csap buborékot,
pocsolyán karikáz lágyan.
S én a meleg szobában,
kérem az Isten
adjon fedelet rászorulónak.
Jön a tél, hozza a holnap.
Természet anyánk
készít puha ágyat a magnak,
sárga levélből óvón takarót,
fa leveti terhét, új rügyét tartja a szélnek,
készül a télre minden ami él.
Csak rólunk ne lenne gondja egyedül?
Teremtő Isten kit hívsz seregül,
hogy melegen tartsa a fagyoskodót?
Ima száll hozzád.
S Te válaszolsz egyre:
adtam kezdbe Ember eleget.
Ha megtalálod Bent a meleget,
oszthatod, mert nem fogy.
Bennem bízásod.
Szereteted.

2012.10.16.

A Dobos dala

Lágyan libegnek a gyertyák.
Ablakokban fénypont, kezek árnyékolják...megtalálsz bújdosó.
Halkan koppan az ajtó, ritmusa volt-dob-szó, pereg ahogy régen,
csak most lépés neszét féltem hátam mögött.
Akkor csata zajban megdördülő dobban, hívó erejét szerte kiáltottam!
Gyertek! A Hazáért!

Nem követett árnyék.
Füstje az ágyúnak szememet nem csípte,
kardnak villanása sorsot írt az Égre...
ember az emberre...jaj, miért? ki kérte...és mégis:
Gyertek! A Hazáért!

Honnan jött az Árnyék?
Lehet, hogy a sötét Világossá váljék?
Vagy mindig is itt volt, várta hogy a kezem a sárba tapossa...
Ne gondolj most dobra!
Menekülj! Talán a Hazáért?

Maradjon Dobosa, ki a ritmust tudja.
Csendes koppantásra, ha csak ennyi futja...az utat a gyertya-pillogás mutatja.
Találsz értő fülre, asztalon a kenyér.
Nem szóltok, mert nem kell:
Együnk. A Hazáért.

Indulj tovább Dobos, nagy magyar városba.
Tizenhárom férfi adja magát Sorsra.
Éld meg a haláluk.
Aztán visszavárunk.
Ne engedd iszonyat lélek-szárítását!
Könny mossa szívedből vészdob kopogását.
Felejtsd el a testet, kit a kötél himbál!
Szorítsd össze szádat, magadban sikítsál!
Mögötted az Árnyék!
Bújj el! A Hazáért!

Kellenek Dobosok, kik a ritmust hozzák.
Hiszek a kezedben, meggyújtod a gyertyát.
Akkor is, ha érzed: mögötted az Árnyék.
Ki mered mondani.
Élek. A Hazáért.

2010-10-03

Őszi kérdés

Lassul az Ősz.
Lassít engem és megszólít:
Mersz-e szeretni?
Engem a csúfat.
Borongósat...eső fut az üvegen,
rezzen a levél ejti a terhét...
s lebben utána maga is lágyan.
Nem ragyogó.
Színe a sárban fakuló barna
beleolvadna minél hamarabb,
oda honnan erejét kapta.
Hasát a felhő ház tetőn húzza
teremt lábam alatt soksok pocsolyát,
s kérdezi újra:
tudsz-e szeretni?
Engem a csúfat.
Vagy dalod csak a szépre figyel?
Ilyen is vagyok.
Elfogadod?
2012.10.02

Október este

Felkapcsolt a lámpa, nézd este van már hatkor!

Rózsaszín csíkos éggel búcsúzik a nap.

Rezzenetlen levelek közt talán a cinke bújik.

Délután itt járt, kereső-nótával szólt, cippentve halkan.

Csend van.

Kabóca rég nem szól, s hallgatnak még a varjak.

Zöldek és sárgák az estébe bújnak, hogy majd reggel folytassák hullásuk.

Takaró készül szelíden a földre,

ahogy a szél adja a ritmust, keringve vagy sodorva.

2011-10-16