Hősök szobra

"Eltemetnek engemet a vadvirágok..."
s válok édes természetté.
Hol dobtak rám hantot sietős kezek,
ne legyünk farkas prédája, szagunk idecsalja...
elesett katonák, névtelen gödörben.
Még ha bajtársam igazított rendbe, süllyesztetett a földbe, tán elvitte hírem:
nyugszik ő békében, nyugodj bele anya, gyermek, feleség...
élet megy tovább, nélküle, kit hazavártál, rettentő csatából.
Távol otthonától, nyugszanak, menj tovább...élni az éltetet.
De ha idegen kezek, jaj idegen arcok adtak át a sírnak,
hogy tudsz megnyugodni, otthon maradott?
Halálom hírét kitől kaphatod?
Vagy köt örök gúzsba az el nem gyászolt gyász?
Az örök várakozás...hírt kapok, érzem él...vagy halott?
S életed egybefonódik vele.
Kit eltemettek idegen virágok. Örökre.
Van szabadulás?
Lehet.
Ha látsz helyet, hogy emlék áll elesetteknek...
állj meg és gondolj rá.
Ne számítson a nap és a felirat.
Csak a vágy, a kinyújtott kezek,
kiket összeköt a haza-nem-térő emlékezet,
sokan vagyunk.
Mennyien és hol és miért?
Kiket eltemettek búcsú nélkül.
Mennyien és hol és miért?
Ne várj feleletet.
Fogd kezét minden nemzedéknek,
tudja meg, miért áll a szobor.
Anya...de sok név van...
és a bácsi nézd, milyen komor...
Nyugodjon békében.
Csak a nevek sora...soha, de soha: Ne sokasodjon!

2012.11.03.