Virágvasárnap

Virágok gyűlnek a fehér szamár csikó patája alatt.

Pálmalevelek lengnek kezekben és hozsánnát kiált a sok száj.

Férfi lépked, csendben.

Mosolyogva sorsa felé viszi a jóslat,

mit ő tud, az elé térdelő tömeg nem sejti:

Ugyanők kiáltják-e majd: feszítsd meg?

Kiáltó szájak, lendülő kezek.

Hozzák a diadalt, adják az ács-szöget.

Rövid hűség, rövid emlékezet...

Te mit kiáltottál?

Hová vitt a tömeg?

Belül szólt a szíved?

Csalódtál szavában?

Vártad-e megváltást, mint ráolvasásban?

Vártad-e csodáknak napi megtételét?

Hallottad-e szavát, mikor a hitre kért?

Csak együtt lehet.

A csoda benned van...nem hitted: feszítsd meg. Becsapott.

Nem király...csak halott.

Ne sírj, ne szomorkodj!

Keresztet, mit kértél neki: megkapta.

Mosolyog. Hiszen csak így maradt örökségül:

Feltámadott!

2011-04-17

Férfiak a víz körül

Férfiak a víz körül.
Hívtatok Férfiak?
Hívtatok, gyere Asszony, békülj meg velünk.
És elindultam, megkeresni a helyet, hol csoportban álltok, Filozófusok. (Gellérthegy)
Szólt valamelyikőtök: Minek jönnél ide? Faragott tárgyakat keresel ahhoz, hogy szóljunk hozzád? Ha van kedved, gyere ülj közénk és nézzük együtt a vizet  Ami örök.
Ember alkotónk által formába öntött testünket nézd meg, ha akarod és felejtsd el.
Az ALKOTÓ a vízen át szól hozzád vagy a széllel. Vagy a Föld szaga vagy a Nap ereje vagy a felhők vagy a kiskutya a parkban vagy a hajódohogás a messziből.
Megtalálja Hozzád az Utat és megérint.
Megállsz és felfigyelsz, ahogy most is: valami történik, valaki szólít, valamivel egy lettem és mégis különböző mindenki mástól.
Ahogy egyek vagyunk mi is és mégis különbözőek. Nevet fogadtunk magunkénak, hogy megtapasztalhassuk magunkat itt a Földön és átadhassuk azt, amiért csak mi jöttünk.
Amiért csak TE jöttél...azt Neked kell átadnod. Vállaltad.
Nem vagyunk különbek...más volt a vállalásunk. Csodálkozol, hogy nem tudod, ki szól most hozzád? Lao-ce vagy Jézus vagy Ábrahám vagy Ehnaton? Ez csak az fejed elvárása, mert tudod, szobortestben mi állunk a tó körül.
Tárd ki a tenyered és fogadj Bennünket magadba.
Hoztunk magunkkal valamit, ami a tiéd, pont a tiéd. Nem tudjuk mi. Csak te érzed meg, ahogy szavunktól megrezdül belül valami és érzed kitágulsz, mert EZ VAGYOK.
Igen, kedves. Ez vagy. Ez a lény, aki elhozta ajándékát a többieknek.
És elveszed az ajándékukat, amit ők hoztak Neked. Mert ajándékot hoz  minden és mindenki...melyikünk mondta? Nem mindegy? Más lenne, ha tudnád, számodra szent lény beszél?
Nem vagyunk szentebbek a katicabogárnál, ki megszabadítja a virágot a tetvektől és szentebbek a tetűtől, ki táplálja a katicabogarat. Tesszük a dolgunk.
A szentségre Neked van szükséged, hogy elfelejtsd önnön nagyságod és hidd magad kicsinek, ki Hozzánk sosem ér fel.
Mert elfogadni saját nagyságodat felelősség.
Egyszerűbb szertartások gyűrűjét felhúzni, elköteleződni ennek vagy annak a hitnek...és hinni abban, hogy csak itt vagy ott találod meg az Alkotót, közvetítve szentként tisztelt Lények által.
Közben kikacagod az útról visszaforduló embert, ki előtt feketemacska futott át és babonája hazáig szalajtotta.
Honnan a gőg, hogy azt hiszed, az ő hite, az ő jelzése alacsonyabb, mint a tiéd, ki hiszel a füstölő vagy a tömjén erejében?
Hiszen higgy. Mert igazad van.
Kiben éppen kevés a fény, gyújtson gyertyát ezerszám és fogadja el felemelő erejüket a körbetáncolt tüzeknek.
Ki tisztulni vágyik, merüljön szentfolyókba, illatos füstbe és fülkébe, hol szavakkal tisztulhat.
Tedd, ha szíved vágya!
Tedd, ha belülről jön!
Tedd...mert akkor az Alkotó súg és ad kezedbe mankót, mert látja, szükséged van rá!
Szólj hozzánk, ha szíved kitágul és nevünk kiárad belőled.
Válaszolunk.
Mert küld az Alkotó segítséget, pont olyat, ki veled egyberezdül.
Fogadd el a segítséget és segíts nekünk.
Mit botránkozol? Igen, nekünk...soroljam neveinket?
Soroljátok évezredek óta, kérve és könyörögve és térden csúszva és...és szavakkal, mi nem a lelked szavai, csak mormolod.
Ha mi kérünk, miért riadsz?
Honnan várod azt, mit neveztek sokféle néven...nevezhetnénk a Szeretet és  Fény Országának.
Igen, hozzád ez áll közel, a "miként a mennyben...", de hogy legyen meg Nélküled?
Igen, itt vagyunk, naponta melletted, hogy megsúgjuk, merre?
Sokszor hallod, csak megint megriadsz, mert a szíved repesve szaladna valamerre és a fejed visszahúz, mert nem szabad! Nem ésszerű, nem normális, nem szabályos...
…mi szabályosak vagyunk, merev szobortestünkben?
Igen.
És elporladunk, ahogy emberalkotónk. A víz örök.
Szavainkat emberalkotó öntötte szobor-szabályba és te kapaszkodsz bele, mert...mert...ami merev, legalább biztos.
Mersz-e eggyé válni a sodrással, a ringatással, a hullámmal, az örvénnyel...eggyé válni a vízzel és nem félni attól, megszűnsz.
Hiszen csak pára lettél és átszállsz máshová. 
Mi csak ennyit tehetünk.
Hívunk a vízbe, az Életbe.
Hívunk abba a bizalomba, hogy megismerd saját lelked szavát és hívunk abba a szeretetbe, hogy higgy lelked súgásának, tudva magad jónak és Alkotónak.
Csak így segíthetsz.
Legjavadat csak magad ismered.
Ismered? Vagy megtanultad eltagadni magad előtt is?
Emlékeztetünk...pillanatokkal, mikor beleborzongsz sorsod hívásába.
Majd eldöntöd, úszol-e vagy kapaszkodsz.
Lehet vízen járni. Lehet, de minek? Csak a hit erejének bizonyítéka volt, mire mentem vele? Igen, most Én szólok, felismertél...hozzátok Én vagyok közel. Más emberhez másikunk szól.
Jártam a vízen és tettem csodákat, ahogy sokunktól kérte hitetlen agyatok, mert hinni jó...a Másikban.
Átadva neki szentségével a felelősséget is.
Most szólunk.
Nem megy nélküled.
Hol az Út? Ahol az Öröm.
A Szeretet Országát hogy lehetne szenvedéssel elhozni?
Tedd azt, ami öröm neked. Itatódj át vele, telj meg hálával a létért és tartsd ezt meg.
Az örömteliséget. Minden mozdulatod legyen örömteli...és akkor az életed imádsággá válik.
Egybekapcsolódva az Alkotó Örömével, aki Veled együtt mozdul és az Út a talpad alá simul és nem is lesz már út...mert Te leszel az Út. Csak figyelj, ha letérsz a csalitosba, ezer tüske szólít, nem mész Vele együtt.
Mert Öröm csak örömből fakad.
Teremtsd meg. Magad.
Nem vagy egyedül, itt vagyunk, mi már megtettük.
Ha nekünk sikerült...válaszolj erre magadnak.
Mi tudjuk hol tartasz, csak neked is meg kell látni.
Nézz Lényünkbe, mint társad szemébe.
Egy szinten vagyunk. Eléd térdeltünk.
Te is tedd ezt, csak figyelj!
Sose térdelj le senki előtt, csak akit fel szeretnél emelni
Peonia: Gyökerek és szárnyak (részlet) 2010.09.16 09:47

Kokárda

Merülj el bátran a Piros erejében.

Érezd, ahogy feltölt újra s újra, ahogy testedet vér.

Hagyd, hogy lüktetve járjon át FöldAnyánk ereje.

Nyújtsd a Gyökered, mélyre le mélyre,

hogy eltéphetetlenül tudd:

Itthon vagyok.

És tedd fel Fehér Koronádat!

Nyújtsd ki a lelked fel a magasságba.

Hallgasd az Ég üzenetét Hozzád...

ki alázattal fogadja feladatát és hálásan teszi életét a Kézbe.

És most érezd, ahogy megfeszülsz a szélben, mi nem mozog, csak belül valahol.

Rezzenetlenül állod és várod: odatalálj végre, ami összeköti Eget a Földdel.

Emeli bordád könnyű sóhajtásod.

Itt vagyok szívemben, itt vagyok EMBER.

Ég és Föld követe.

Töltse meg szavunkat a Zöld dicsérete.

Nemzeti Lobogó hadd keltselek létre!

Márciusi eső

Lágyan szitál az eső,
még nem tudja: karikára.
Ahogy emlegetjük,s lépünk ritmusára, kicsit talán másképp.
Érheti ezt más nép?
Értheti, ha figyel befelé,
maga dallamára, ami vitte harcra: szabadságáért.
Hányszor és hány nép kereste igazát,
csak annyit, építhessen hazát,
magának.
Ne idegen lesben álló nyájnak, ki visz kenyeret, katonát.
Hányféle módja a rabságnak.
Védelem, szövetség, kölcsönös segítség...
Hány pányvát vethetnek, nyakára nemzetnek
észre se vegye azt.
S legyen érte hálás.
Könnyebb fellázadni, lecsapó korbácsra, mint lépesméz megfojtó bódító szavára.
Ami könnyen csattan, ha nem teszed, mit elvárt.
Hányféle kalitka, mindeféle rácsa...
mit csak akkor látsz meg, ha rádzörren a zárja
és szomszédod kezében a kulcsa.
És újra és újra...kettészakad a nép.
Mohács, labanc és kuruc, harcol a két egyház...s nevet a harmadik.
Meddig?
Nézz tavaszi pocsolyára,
esik eső...karikára.
Ha dúdolod, nem vagy árva.
S nem vagy ellenségem.
Elhitetik éppen, gyűlölet a népet hajtja az igába,
kinél van az ostor szára?
Esik eső.

Dallam az éjszakában

Dúdolok egy dallamot.
Száll bennem valami lágyan, ahogy tárogató hív az éjszakában:
Gyertek, egyek vagyunk.
Sokan vagy kevesen?
Kinyújtom a kezem, tábortűznél érintlek csendesen:
Szól benned a dallam?
Milyen csend van.
Nézzük a tüzet, a fényes parazsat, szikrák ahogy szállnak:
S tűnnek a sötétben.
Mélyről, valahonnan ló halkan megdobban, lopózó kurucok, megcsörren a szerszám.
Gyűlnek a seregek.
Innen is onnan is pipafüst szaga jön, s kézen közön jár a kulacs...
s jár a szó!
Szabadság!
Nézzük a tüzeket.
Megjött az üzenet: indulunk.
Újra.
És újra és újra: levetni rabláncot.
Engedd szívedbe a lángot, vezessen fényesen.
Nézzük a tüzeket.
De vigyázz!
Ne szökjönk ártatlanra a parázs,
kerítsd körbe, csak meleget adjon és fényt.
Mond, hogyan oltod el...ha kitört hatalmadból?
Tüzet csak az gyújtson, ki éberen vigyázza!
S nem hagyja az oltást már másra, mint kamasz hetvengő.
Nézzük a tüzeket.
Halljuk a szavakat.
Mit, mikor gyújtanak?
S hová vezetnek?
Magadat kérdezzed.
S soha ne feledd:
Van, mire figyeljünk, mire emlékezzünk...
Ha dallam hív, fülelő éjszakába.
Krasznahorka büszke vára.

Férfiúknak szeretettel

Vagytok nekem társaim, férfiak.
Szép egyenes hátak, kihúzott derekak,
büszkén lépő lábak, felszegett fejek.
Mennyire szeretlek Benneteket!
A nyíló ajtót, hol előre engedtél,
... feltámadó veszély, hol mögéd tereltél,
s óvón fogod könyököm csúszós járdaszélen.
Mind köszönöm szépen.
Harcos tekinteted, ha más is rámnézett,
udvarló mozdulat, magadét megvéded.
Mosolygok magamban és csak az ujjammal felelek:
Egy vagyok veled.
Simuló tenyered tánc közben hátamon.
Ámuló pillantás kavargó hajamon,
lépünk az ütemre, életre keringve és én beledőlök férfi-erődbe:
Tarts kedves, kedvedre.
Pillantásodat akkor is megértem, ha azt lesütteti veled a szemérem,
meghatódtál valamin s a könny neked szégyen:
Elfordulok, nem nézem.
Sose fájjon semmi, hogy sírjál előttem...ha mégis, megtisztelsz:
hatalmas erőddel, mertél gyenge lenni.
Nekünk az semmi, neked... azt hiszem megértem.
De sosem egészen.
Titkodat nem kérdem, ha mondod megtartom.
Vagyok, neked asszony.
Ha csak pillanatra, ha szembejössz a járdán:
mégis felismerem Férfi nézett most rám.
Benne a valami, amivé őt szánták.
bennem a valami, mivé engem szántak.
Együtt vagyunk...együtt a Világnak.

Tavasz

És megindulok benned fűzöld szerelemmel,
amitől szaladnál kitudja hová.
Kergetnél az utcán fény-pamacs csodákat,
s torpanna a lábad kéklő pocsolyán.
Ne törd meg az eget,
egybegyűlt cseppeket
issza a barna föld,
készül már lent a zöld...
Szívben nőtt fűszállal köszönt a Tavasz.

Mesék a Kertből: a Kisfa meséje

Egyszervoltholnemvolt volt egy kicsi fácska.

Honnan lett? Nem emlékezett rá! Csak éldegélt társaival együtt, pici piszkafaként a faiskolában.

Már éppen készült a hosszú alváshoz, pár levélkéje lehullott, mikor szörnyű dolog történt!

Fájdalom hasított a gyökereibe, durván rángatták és kiszakították Anyácskából, a Földből. Azt sem tudta mi történik vele, felemelték, tették vették...egy fának a legszörnyűbb élmény, mert Ő biztosan szeret állni. Csak azt remélte, hamar vége lesz!

Nem lett. Mert ahogy kicsit megnyugodott, kezdődött a rángatás megint, elővették a fényre, jaj gyökereit csipkedték! Aztán beletették valami hidegbe, amiben lebegni kezdett, szerencsére valaki megfogta, ki tudja, talán el is száll!

Fogták és valahogy biztosabb lett minden. Érezte a gyökerei puha dologba süllyednek és ahogy a Kéz elengedi: Áll. Nem dől el.

Ez jó volt. Óvatosan beleszippantott a gyökereivel a puhaságba: ANYÁCSKA! Te vagy? Itt vagy?

Mindenhol ott vagyok - jött a válasz. - csak kapaszkodj belém és kezd el szívni belőlem az erőt, ahogy eddig.

Sikerült! Lassan erőre kapott és szétnézett: Sosemvolt helyre került. Sokkal nagyobb hozzá hasonló Lények között állt, akik barátságosan bólogattak. Nyugodj meg! Pihenj meg. Jó helyen vagy. Csak pihenj, erős szél fúj, jaj itt az Altató, aki bevisz bennünket az Álomba...de ne félj, látod a Gazda megkötött egy karóhoz, nem tud eltörni.

Ő kicsoda?

Majd megtudod, itt van már az Álom! Itt a Tél. Alszunk... elaludt a Kisfa is.

Meddig? Míg az Ébresztő nem szólt. Megint fújt a szél, csak máshogy.

Valaki énekelt is a közelben, hogy tavasziszélvííízeeetáraszt.

Nyújtóztak-ébredtek, teltek a napok és a fák csodásak lettek, fehérek és rózsaszínűek és...és...a Kisfa nem bírt velük betelni.

Milyen szépek vagytok! De jó nektek!

Ők csak mosolyogtak és daloltak, amit csak a fák és a kisgyerekek értenek.

A Kert színesedett. Gyönyörű Lények árasztották illatukat és Ők sosem hagyták abba a szép virágok bontását, mint a Fák.

Rózsák vagyunk. - mutatkoztak be.

Bárcsak én is az lehetnék - gondolta a Kisfa és élte életét.

Hogy el az idő? Ki tudja? Talán a felhők mérték, mert hol ilyenek hol olyanok jöttek, meleg lett, majd megint hűvösebb.

Egyszeriben a Kisfa apró szisszenésekre lett figyelmes és jajdulásokra!

Mi van? Hozzá is jön a Gazda! Valami éles van a kezében!

Jaj NE!

Ne félj súgták- az öregebbek - csak megmetsz!

Miért?

Mert abba a korba érkeztél, hogy Te is teremj, ebben segít.

Miben?

Ne foglalkozz vele, majd meglátod.

A Gazda megnézegette az ágacskákat és bizony lecsippentett. Fájt.

Fájt, de nem annyira.

Hiszen volt, akinek fűrész is kellett, kicsit sziszegtek a fák, majd megbékélve fogadták megint az Altatót, megszínezték, majd elengedték a leveleket és álomba merültek.

Aludt a Kert a fehér dunyha alatt, míg az Álom virrasztott felettük.

Ahogy jött az Ébresztő, a Kisfa érezte, mennyivel nagyobb már és okosabb!

Figyelte az ágain megjelenő viszketéseket, mintha ki akarnának bújni belőle! Némelyik jobban feszült, mint a többi. Kérdezte a már ébren levő testvéreit, mi lehet ez?

Óóóó...virágrügyeid vannak! - huncutul kacagtak.

Majd átszólt a Szilva a Mandulának: Idő van, kezdjük!

És fehérbe és rózsaszínbe borultak!

Jövök én is - nevetett vén Cseresznyeanyó és göcsörtös ágait elfedte a Menyasszonyi fátyol.

A Kisfa boldogan nézegette a saját bimbót, de nem nyíltak ki.

Várd ki, kinek mikor van sora!

És egyik langyos reggel aztán már szétpattant benne is valami és kinyíltak a virágai!

Gyönyörűen voltak: Halvány fehér, pici rózsaszínnel! Ringatta a szél és a Kisfa dalolt!

Míg...míg...valaki meg nem érkezett: Döngött és zümmögött!

Jaaaaj, hesss...rá akar ez szállni a virágomra!

Nehogy elkergesd! Engedd, ő a Méhecske!!!

De LETÖRI!!!

Dehogy töri, csak engedd, hadd szálljon rád!

Félek... - suttogta a Kisfa.

Engedd... - biztatták a nagyok, hangjuk meleg volt és szeretetteli: ők már tudtak valamit.

Engedte.

Összerezzen az első érintéstől, furcsa volt és mégis...olyan bizsergető.

Hiszen ez finom!

A nagyfák, de még a Cseresznyeanyó is csiklandósan kacagott: ugye?

Hogy teltek a napok, ki tudja?

Talán a szél...aki lefújta a szirmokat.

A Kisfa elborzadt!

Elveszítettem a virágaimat! - sírt keservesen.

Így van rendjén. - mondták a többiek.

De a Rózsa! Neki megvannak!

Kinek-kinek a sora szerint. Te nem Rózsa vagy, valaki más. Tedd a dolgod, szívd Anyácskából az erőt, szívd Apácskából a meleget, mert már szükséged van rá.

Hogyan telt az idő? Ki tudja?

Talán a felhők...akik néha nagyon csúnyák voltak.

Ilyenkor a Fák riadtan húzták meg magukat, hallgatva a dörgést és várva az Érkezőt: eső cseppek simogatnak vagy kemény jég ütiveri őket.

A Kisfa most először félt ettől. Mert...mert a virágok helyén furcsa gömböcskék kezdtek növögetni.

A Kisfa nem tudta mitől, de csak áradt és áradt ezekbe a gömböcskékbe és tudta, meghal, ha leszakadnak.

Nem jött jég. Az Érlelő forrón telt és a Kisfa ágai egyre nehezebben tartották a gömböket.

Hangokat hallott: Nagypapa! Nézd! Almák!!!

Bizony! Terem a fa!

Jaj, hozzá ne érjenek! Nem adom.

Látta, hogy a Gazda a többi fától elveszi a gömböket és ettől nagyon félt.

Nem adom.

Ne félj, hiszen mikor eljön az ideje, alig várod, hogy odaadd!

Dehogy! SOHA! - mondta a Kisfa és be akarta takarni Őket, csakhogy már megnőttek és...és...árulkodó piros színük kezdett lenni!

Ahogy megint fordult az Élet, a Kisfa érezte, a Gömbök egyre nehezebbek. Mélyen szerette őket, pedig nem is ismerte ezt a szót. Csak adta, adta nekik az erőt.

És eljött a pillanat, mikor nem akart több erő átmenni. Mintha le akarnának válni!

Mintha le akarnának szakadni!

JAJ!

Segítség!

Le fognak esni!!!

Megütődnek!

És akkor már ott állt a Gazda, a gömbök pedig lágyan belesimultak a tenyerébe.

A Kisfa sóhajtott. Elengedte őket. Alig fájt. Az ágai kinyújtóztak, néhány levél is lehullott.

Nagypapa! Milyen alma! Mint a szív, olyan az alakja és olyan piros!

Szív? - gondolta álmodozva a Kisfa - Mi lehet az?

Még hallotta: egyet megehetsz, egyet adunk nagymamának, egyet elteszünk, karácsonyra. Első termése! Legyen az ünnepi asztalon.

Ünnep. Mi lehet az?

De már bóbiskolt a Kisfa. Levelei szépen betakarták maga alatt Anyácskát és elaludt a Kert.

Álmodnak? Ki tudja. Az a biztos, hogy ébrednek. Majd...majd...ha szólít az Ébresztő.

Peonia 2010-09-09

Mesék a kertből: A Hernyó meséje

A kertben, amiből a pici Hernyó csak egy levél alját ismerte, rengeteg lény élt.

Ezeket a Hernyó nem nagyon látta.

Megszületett és ahogy volt, nagyon éhes lett és mivel levélen született, bele is harapott. Nem volt válogatós fajta, ette, amíg el nem fogyott a talpa alól.

A sok zöld levéltől gyorsan növögetett, testvéreivel együtt.

Voltak rokonok is, akik lelkendezve hívták: mit rágcsálod itt ezt a keserű gyomlevelet? Ott a finom káposzta! Csak úgy herseg!

A Hernyó éppen gondolta, jó lenne megkóstolni, mikor hangos beszédre lett figyelmes. Valaki valami büdös hernyókat szidott, amik lezabálták a káposztát és lesz nemulass.

Ezt nem tudta, mi lehet, de inkább maradt a helyén.

Jött a két ember és valami büdössel lelocsolta a leveleket, amitől a rokonok rosszul lettek és mind lepottyantak a földre.

A Hernyó csodálkozott, de látta, ha ő a gyomleveleket eszegeti, nem öntözik nyakon.

Valami összefüggés lehet: van, ami a KERTben nem mindenkié, hanem a Hangoskodó-locsolóké.

Azt is megtanulta, hogy ne nagyon bukkanjon a levél tetejére, mert számos testvérét felkapta valami repülő szörny.

Egyszer kisebb Hangoskodók őt is észrevették és kiabáltak: nagymama, de ronda kövér hernyó!!! Taposd össze.

De a Hernyó addigra elbújt a fűbe és legalább meg már tudta, ki Ő: Hernyó és ronda, kövér.

Bizony megnehezedett és el is fáradt. Bebújt egy fa kérge mögé pihenni. Látta, hogy ott egy pók gyönyörű hálót készít, gondolta, neki is jó lenne, meg is próbálta. Csodák csodája, neki is sikerült a szál!

Csakhogy, beletekeredett, sehogy nem sikerül a háló. Egészen befonta-tekerte magát, ami kényelmesen meleg volt, ezért úgy gondolta, alszik egyet. Bezárta a tetejét és aludt. 

Álmában hangot hallott: aludj hernyó aludjál, majd felkelsz, ha jön a nyár. Mosolygott ezen és aludt.

Az énekszó zenget: aludj hernyó aludjál, csápocskáid készek már. Csápocska...mi lehet az, de csak szusszant egyet álmában.

Egyszeriben megint énekszót hallott: aludj hernyó aludjál, lábacskáid készek már! Na, ezt a butaságot! Méghogy lába! Az csak Másoknak lehet, a hernyó nem olyan.

De az álmok már ilyen furák.

És daloltak tovább neki: aludj hernyó, aludjál, szárnyacskáid készek már. Na, erre már meg is mozdult álmában, mert ez az álom már túltett mindenen. A hernyóknak nem lehet szárnyuk, csak a madaraknak!

A hernyók NEM tudnak repülni. És nem is fognak.

Úgy felpaprikázta magát, hogy felébredt, beleütötte a fejét a dobozkájába és az kinyílt.

Hopp! Milyen langyosság van. Mintha ugyanolyan volna, mint volt, de valahogy, mégsem.

Talán a fejemen levő valamik teszik, hogy a Világ más lett? Pedig ugyanaz. Na, ezt megnézem, gondolta és ki akart mászni.

Vékony pálcikák mozdultak a hasa alatt, amitől megriad! Mik ezek?

Tényleg lábak, ahogy álmomban?

De nem jók, vékonyak és rövidek, én pedig kövér vagyok, nem fognak elbírni. És csoda! Elbírták. Valahogy a teste is más lett, de nem látta magát.

Csak még érzett valami nagyon furcsa dolgot a hátán, ami rettenetesen zavarta és le akarta lökni.

Nem sikerült. Megijedt! Valami hozzámnőtt!!

Feszegette, húzogatta, de ahelyett, hogy leváltak volna...egyre nagyobbak lettek a hátán a valamik és furcsán felemelték őt az ágról.

Ahogy ott szenvedett, szembejött egy gyönyörű Lény: Égszínkék volt, kecses, pici lábakkal és csáppal: szia pillangó, köszöntötte a Hernyót.

Én nem vagyok pillangó, felelte.

Dehogynem, én is az vagyok és te is.

Nem, nem én ronda kövér hernyó vagyok, csak még kicsit furcsán érzem magam.

Na, nem érek én erre rá, nézd meg magad a pocsolyában!

A Hernyó szomjas volt, egyefene, le is ugrott az ágról és...és...valahogy nem pottyant, hanem szállt!

Arra, amerre akart. Fel és le és oldalra.

A virágok felkiáltottak: szép pillangó! Mikor látogatsz meg minket?

Leért a vízhez, belenézett és csak nézett, nézett és nézett.

A szárnya piros volt és pötty volt rajta, a lába kecses és pici, a fején rezgő csápok.

Nagymama!!! Nézd milyen szép lepke!

Igen, nagyon szép, ne fogd meg, mert eltörik a szárnya. Látod, ez lett a hernyóból.

Az nem lehet.

Dehogynem gondolta a pillangó és ellibbent.

Tudod, kisfiam: minden hernyó pillangónak készül, csak nem tud róla.

És minden pillangó volt egyszer hernyó, csak lehet, elfelejtette.

Itt a mese vége, jó éjszakát. Puszi.   

2010-01-29