Gesztenyeidőben

Akkor is gesztenyék értek a földre,

lágy koppanásuk nem vert fel senkit.

Tüskés burokból messze gurultak, vagy megültek csendben.

Nem néztem őket. Vagy nem emlékszem.

Talán nem is láttam a földet, hatalmas burkot vittem magammal,

óvón ölelve és hallgatva kis moccanását: már alig fér el.

Este nevettem figyelmeztetésén piszkos emberkének a bolt előtt állva:

ne menjem messzire máma! Jön a gyerek, látom!

Nem is volt álmom, mozdulatlanságra kényszerített a súly.

Mint egy nagy bálna.

Ébredtünk. Te vagy én vagy ketten?

Indulunk.

Hajnali Budapest szép vagy!

Valami lebegés visz és béke.

Emberek mondják, mit hogy csináljak.

Tesszük a dolgunk.

Egyformán és újan, ahogy anya és gyermek teszi a dolgát öröktől.

Hosszú napunk volt. Együtt.

Sokan voltunk és ketten.

Ketten, mikor gesztenyeidőben értél a világra.

2011-09-27

Őszi parancs

Borzong az estben az erdő,
Duna felől pára kúszik a tájra,
megülve bokron,
érintve füveket lassan hervadókat,
hal-illat ölelkezik sárguló levéllel,
s mozdul az ősi, bent valahol mélyen.
Évezredek dala fordul az időben.
Figyelem.
Neszek indulnak, cseresznyefa ága...
tán bagoly rúgta.
Vagy levél pendült, s lebeg már lefelé.
Csend van.
Halk nyögés... hallom vagy csak érzem?
Mélyen, nagyon mélyen, ismerem.
És újra.
Panaszos és karcos...
Torokból torkomba.
Mintha gombóc volna.
Már nem is lélegzem,
az ujjam bizsereg.
Várok és keresek...
És akkor megszólal,
diadalmas szóval,
dörrenő erővel,
együtt az erdővel,
együtt a világgal...
és én együtt zengem a szarvasbikával:
Itt vagyok!Szerelmes parancsra.

2012.09.14.

Szeptemberlét

Méz illat elszállt.
A darazsak tétován motoszkálnak,
hajnali hűvös dermeszti szárnyuk.
Tán nincs is vágyuk, csak lopni még a mustból és télre vonulni titkos helyekre.
Pedig a Nap süt...csak kicsit fáradt, korábban veti ágyát,
s parancsol lassú táncot a Világnak. Itt.
Máshol tavasz van.
A kör forog lassan.
Zöld még az erdő, csak lábad alatt zörren már az Ősz.
Tétován lebbenő leveleket igazi szél még nem rázza az útra...
túlra...túlra...ahol táplálják majd halott testükkel a fát, kin nőttek és szívták a fényt.
Neki. A fának.
Köszönnek, s mennek.
Pottyan a gyümölcs, koppan a dió,
tüskegömb engedi terhét.
Szeptemberlét.
Megint.

2012.09.12.

Ősz jön

Nyáron a lámpa fénysugarába
pihepuha lepke serege repül,
keringnek zúgó cserebogár testek,
mily sokan vannak,
kik dalt adnak az estnek,
észre sem vetted, elcsendesedtek
tovalép az idő...
Kisasszony napján elköszönt a nyár.

Fecskéknek szárnya hosszú utazásra
készül a dróton, míg mind egybeül.
Hűs már pára, diókoppanásba
cinegemadárnak új dala zendül.
Nem csendes az ősz sem,
zeng benned, ha hallod:
és nem azt siratod,
minek búcsúzása időben való.
Nekünk teremtette,
pont ilyen kerekre,
hozzád szól benne az
Örökkévaló.

2012.09.09.

Tanévnyitó

Vannak napok, szokatlanok...
Hiszen újak, még nem voltak.
Ünneplő ruhában játszadozó gyerek,
lecsendesül, lehet még pityereg:
állj a sorba, bemegyünk.
Anya is jöhet velünk.
Hátunk mögött lépegetnek,
átadták a kezeinket:
Tanítónéni fogja.
Add át anya-apa,
téged is átadtak!
Te is bevonultál, szokatlan volt a pad.
Emlékek rajzanak.
És rajzolnak...
Sóhajok indulnak, talán könnyek is...
Meg nevetések jönnek a régről.
Barátok. Tanárok.
Padok és illatok.
Jó volt.
A dolgozat még várhat.
Tiédből köszöntöm régi iskolámat.
Az elengedő és megfogó kezeket.
Jobbat nem tehetek:
Iskolát szeretni tanítok gyereket!

2012.09.01.

Bellának, aki egy boxer

Elment egy kutya.
Azt mondod, naponta hányan mennek át a másik világra,
van ki hisz a folytatásban, van ki csak a föld ölelését mondja magáénak.
Embernek - állatnak.
Elment. Sora volt és most nincs többé.
Mondod: ugyan! Hiszen van helyette hány és hány.
Van bizony. De nem ő.
És ez így van jól.
Még sokáig várod mozdulását,
barna testet keresel zöld fűvön heverni.
Meleg test mintha súrolná lábadat, hogy toljad arréb: hiszen fellöksz!
Még érzed a szagát és hátrafordulsz.
És osztod a csontot neki is porciózva.
Talán torokod elszorul, merj sírni kutyáért!
Aztán már mosolyogsz, ha eszedbejut újra.
S ő is megnyugszik, itt hagyhat, átmehet oda, hová vágyik:
Túlra.
Át a szivárványhídon.
Jó utat Bella!

Ember-húr

Mozdul a lábam, mozdul a vállam.
Karom az Égé, talpam a Földé
vagyok a Hídja Embernek.
Gyökerem nőjön, hogy el ne szálljak.
Emelnek mégis hatalmas szárnyak.
És én csak álljak.
Rezzen a gyomrom, rezzen a májam, rezzen a lépem...még most sem lépem azt, ami hív.
Forró a köldök, kapuját tárja.
Forró a szív, kapuját tárja.
Kettő közt feszül íve a húrnak: engedd el!
Remegjen.
Sosevolt könnyűség sosevolt súlya, emeljen.
Fény lettem.
Jöhet az üzenet.
Mehet az üzenet.
Húr vagyok.
Szólalok.

2012.08.06.