Egyszervoltholnemvolt volt egy kicsi fácska.
Honnan lett? Nem emlékezett rá! Csak éldegélt társaival együtt, pici piszkafaként a faiskolában.
Már éppen készült a hosszú alváshoz, pár levélkéje lehullott, mikor szörnyű dolog történt!
Fájdalom hasított a gyökereibe, durván rángatták és kiszakították Anyácskából, a Földből. Azt sem tudta mi történik vele, felemelték, tették vették...egy fának a legszörnyűbb élmény, mert Ő biztosan szeret állni. Csak azt remélte, hamar vége lesz!
Nem lett. Mert ahogy kicsit megnyugodott, kezdődött a rángatás megint, elővették a fényre, jaj gyökereit csipkedték! Aztán beletették valami hidegbe, amiben lebegni kezdett, szerencsére valaki megfogta, ki tudja, talán el is száll!
Fogták és valahogy biztosabb lett minden. Érezte a gyökerei puha dologba süllyednek és ahogy a Kéz elengedi: Áll. Nem dől el.
Ez jó volt. Óvatosan beleszippantott a gyökereivel a puhaságba: ANYÁCSKA! Te vagy? Itt vagy?
Mindenhol ott vagyok - jött a válasz. - csak kapaszkodj belém és kezd el szívni belőlem az erőt, ahogy eddig.
Sikerült! Lassan erőre kapott és szétnézett: Sosemvolt helyre került. Sokkal nagyobb hozzá hasonló Lények között állt, akik barátságosan bólogattak. Nyugodj meg! Pihenj meg. Jó helyen vagy. Csak pihenj, erős szél fúj, jaj itt az Altató, aki bevisz bennünket az Álomba...de ne félj, látod a Gazda megkötött egy karóhoz, nem tud eltörni.
Ő kicsoda?
Majd megtudod, itt van már az Álom! Itt a Tél. Alszunk... elaludt a Kisfa is.
Meddig? Míg az Ébresztő nem szólt. Megint fújt a szél, csak máshogy.
Valaki énekelt is a közelben, hogy tavasziszélvííízeeetáraszt.
Nyújtóztak-ébredtek, teltek a napok és a fák csodásak lettek, fehérek és rózsaszínűek és...és...a Kisfa nem bírt velük betelni.
Milyen szépek vagytok! De jó nektek!
Ők csak mosolyogtak és daloltak, amit csak a fák és a kisgyerekek értenek.
A Kert színesedett. Gyönyörű Lények árasztották illatukat és Ők sosem hagyták abba a szép virágok bontását, mint a Fák.
Rózsák vagyunk. - mutatkoztak be.
Bárcsak én is az lehetnék - gondolta a Kisfa és élte életét.
Hogy el az idő? Ki tudja? Talán a felhők mérték, mert hol ilyenek hol olyanok jöttek, meleg lett, majd megint hűvösebb.
Egyszeriben a Kisfa apró szisszenésekre lett figyelmes és jajdulásokra!
Mi van? Hozzá is jön a Gazda! Valami éles van a kezében!
Jaj NE!
Ne félj súgták- az öregebbek - csak megmetsz!
Miért?
Mert abba a korba érkeztél, hogy Te is teremj, ebben segít.
Miben?
Ne foglalkozz vele, majd meglátod.
A Gazda megnézegette az ágacskákat és bizony lecsippentett. Fájt.
Fájt, de nem annyira.
Hiszen volt, akinek fűrész is kellett, kicsit sziszegtek a fák, majd megbékélve fogadták megint az Altatót, megszínezték, majd elengedték a leveleket és álomba merültek.
Aludt a Kert a fehér dunyha alatt, míg az Álom virrasztott felettük.
Ahogy jött az Ébresztő, a Kisfa érezte, mennyivel nagyobb már és okosabb!
Figyelte az ágain megjelenő viszketéseket, mintha ki akarnának bújni belőle! Némelyik jobban feszült, mint a többi. Kérdezte a már ébren levő testvéreit, mi lehet ez?
Óóóó...virágrügyeid vannak! - huncutul kacagtak.
Majd átszólt a Szilva a Mandulának: Idő van, kezdjük!
És fehérbe és rózsaszínbe borultak!
Jövök én is - nevetett vén Cseresznyeanyó és göcsörtös ágait elfedte a Menyasszonyi fátyol.
A Kisfa boldogan nézegette a saját bimbót, de nem nyíltak ki.
Várd ki, kinek mikor van sora!
És egyik langyos reggel aztán már szétpattant benne is valami és kinyíltak a virágai!
Gyönyörűen voltak: Halvány fehér, pici rózsaszínnel! Ringatta a szél és a Kisfa dalolt!
Míg...míg...valaki meg nem érkezett: Döngött és zümmögött!
Jaaaaj, hesss...rá akar ez szállni a virágomra!
Nehogy elkergesd! Engedd, ő a Méhecske!!!
De LETÖRI!!!
Dehogy töri, csak engedd, hadd szálljon rád!
Félek... - suttogta a Kisfa.
Engedd... - biztatták a nagyok, hangjuk meleg volt és szeretetteli: ők már tudtak valamit.
Engedte.
Összerezzen az első érintéstől, furcsa volt és mégis...olyan bizsergető.
Hiszen ez finom!
A nagyfák, de még a Cseresznyeanyó is csiklandósan kacagott: ugye?
Hogy teltek a napok, ki tudja?
Talán a szél...aki lefújta a szirmokat.
A Kisfa elborzadt!
Elveszítettem a virágaimat! - sírt keservesen.
Így van rendjén. - mondták a többiek.
De a Rózsa! Neki megvannak!
Kinek-kinek a sora szerint. Te nem Rózsa vagy, valaki más. Tedd a dolgod, szívd Anyácskából az erőt, szívd Apácskából a meleget, mert már szükséged van rá.
Hogyan telt az idő? Ki tudja?
Talán a felhők...akik néha nagyon csúnyák voltak.
Ilyenkor a Fák riadtan húzták meg magukat, hallgatva a dörgést és várva az Érkezőt: eső cseppek simogatnak vagy kemény jég ütiveri őket.
A Kisfa most először félt ettől. Mert...mert a virágok helyén furcsa gömböcskék kezdtek növögetni.
A Kisfa nem tudta mitől, de csak áradt és áradt ezekbe a gömböcskékbe és tudta, meghal, ha leszakadnak.
Nem jött jég. Az Érlelő forrón telt és a Kisfa ágai egyre nehezebben tartották a gömböket.
Hangokat hallott: Nagypapa! Nézd! Almák!!!
Bizony! Terem a fa!
Jaj, hozzá ne érjenek! Nem adom.
Látta, hogy a Gazda a többi fától elveszi a gömböket és ettől nagyon félt.
Nem adom.
Ne félj, hiszen mikor eljön az ideje, alig várod, hogy odaadd!
Dehogy! SOHA! - mondta a Kisfa és be akarta takarni Őket, csakhogy már megnőttek és...és...árulkodó piros színük kezdett lenni!
Ahogy megint fordult az Élet, a Kisfa érezte, a Gömbök egyre nehezebbek. Mélyen szerette őket, pedig nem is ismerte ezt a szót. Csak adta, adta nekik az erőt.
És eljött a pillanat, mikor nem akart több erő átmenni. Mintha le akarnának válni!
Mintha le akarnának szakadni!
JAJ!
Segítség!
Le fognak esni!!!
Megütődnek!
És akkor már ott állt a Gazda, a gömbök pedig lágyan belesimultak a tenyerébe.
A Kisfa sóhajtott. Elengedte őket. Alig fájt. Az ágai kinyújtóztak, néhány levél is lehullott.
Nagypapa! Milyen alma! Mint a szív, olyan az alakja és olyan piros!
Szív? - gondolta álmodozva a Kisfa - Mi lehet az?
Még hallotta: egyet megehetsz, egyet adunk nagymamának, egyet elteszünk, karácsonyra. Első termése! Legyen az ünnepi asztalon.
Ünnep. Mi lehet az?
De már bóbiskolt a Kisfa. Levelei szépen betakarták maga alatt Anyácskát és elaludt a Kert.
Álmodnak? Ki tudja. Az a biztos, hogy ébrednek. Majd...majd...ha szólít az Ébresztő.
Peonia 2010-09-09
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése