Mesék a Kertből: a Kisfa meséje

Egyszervoltholnemvolt volt egy kicsi fácska.

Honnan lett? Nem emlékezett rá! Csak éldegélt társaival együtt, pici piszkafaként a faiskolában.

Már éppen készült a hosszú alváshoz, pár levélkéje lehullott, mikor szörnyű dolog történt!

Fájdalom hasított a gyökereibe, durván rángatták és kiszakították Anyácskából, a Földből. Azt sem tudta mi történik vele, felemelték, tették vették...egy fának a legszörnyűbb élmény, mert Ő biztosan szeret állni. Csak azt remélte, hamar vége lesz!

Nem lett. Mert ahogy kicsit megnyugodott, kezdődött a rángatás megint, elővették a fényre, jaj gyökereit csipkedték! Aztán beletették valami hidegbe, amiben lebegni kezdett, szerencsére valaki megfogta, ki tudja, talán el is száll!

Fogták és valahogy biztosabb lett minden. Érezte a gyökerei puha dologba süllyednek és ahogy a Kéz elengedi: Áll. Nem dől el.

Ez jó volt. Óvatosan beleszippantott a gyökereivel a puhaságba: ANYÁCSKA! Te vagy? Itt vagy?

Mindenhol ott vagyok - jött a válasz. - csak kapaszkodj belém és kezd el szívni belőlem az erőt, ahogy eddig.

Sikerült! Lassan erőre kapott és szétnézett: Sosemvolt helyre került. Sokkal nagyobb hozzá hasonló Lények között állt, akik barátságosan bólogattak. Nyugodj meg! Pihenj meg. Jó helyen vagy. Csak pihenj, erős szél fúj, jaj itt az Altató, aki bevisz bennünket az Álomba...de ne félj, látod a Gazda megkötött egy karóhoz, nem tud eltörni.

Ő kicsoda?

Majd megtudod, itt van már az Álom! Itt a Tél. Alszunk... elaludt a Kisfa is.

Meddig? Míg az Ébresztő nem szólt. Megint fújt a szél, csak máshogy.

Valaki énekelt is a közelben, hogy tavasziszélvííízeeetáraszt.

Nyújtóztak-ébredtek, teltek a napok és a fák csodásak lettek, fehérek és rózsaszínűek és...és...a Kisfa nem bírt velük betelni.

Milyen szépek vagytok! De jó nektek!

Ők csak mosolyogtak és daloltak, amit csak a fák és a kisgyerekek értenek.

A Kert színesedett. Gyönyörű Lények árasztották illatukat és Ők sosem hagyták abba a szép virágok bontását, mint a Fák.

Rózsák vagyunk. - mutatkoztak be.

Bárcsak én is az lehetnék - gondolta a Kisfa és élte életét.

Hogy el az idő? Ki tudja? Talán a felhők mérték, mert hol ilyenek hol olyanok jöttek, meleg lett, majd megint hűvösebb.

Egyszeriben a Kisfa apró szisszenésekre lett figyelmes és jajdulásokra!

Mi van? Hozzá is jön a Gazda! Valami éles van a kezében!

Jaj NE!

Ne félj súgták- az öregebbek - csak megmetsz!

Miért?

Mert abba a korba érkeztél, hogy Te is teremj, ebben segít.

Miben?

Ne foglalkozz vele, majd meglátod.

A Gazda megnézegette az ágacskákat és bizony lecsippentett. Fájt.

Fájt, de nem annyira.

Hiszen volt, akinek fűrész is kellett, kicsit sziszegtek a fák, majd megbékélve fogadták megint az Altatót, megszínezték, majd elengedték a leveleket és álomba merültek.

Aludt a Kert a fehér dunyha alatt, míg az Álom virrasztott felettük.

Ahogy jött az Ébresztő, a Kisfa érezte, mennyivel nagyobb már és okosabb!

Figyelte az ágain megjelenő viszketéseket, mintha ki akarnának bújni belőle! Némelyik jobban feszült, mint a többi. Kérdezte a már ébren levő testvéreit, mi lehet ez?

Óóóó...virágrügyeid vannak! - huncutul kacagtak.

Majd átszólt a Szilva a Mandulának: Idő van, kezdjük!

És fehérbe és rózsaszínbe borultak!

Jövök én is - nevetett vén Cseresznyeanyó és göcsörtös ágait elfedte a Menyasszonyi fátyol.

A Kisfa boldogan nézegette a saját bimbót, de nem nyíltak ki.

Várd ki, kinek mikor van sora!

És egyik langyos reggel aztán már szétpattant benne is valami és kinyíltak a virágai!

Gyönyörűen voltak: Halvány fehér, pici rózsaszínnel! Ringatta a szél és a Kisfa dalolt!

Míg...míg...valaki meg nem érkezett: Döngött és zümmögött!

Jaaaaj, hesss...rá akar ez szállni a virágomra!

Nehogy elkergesd! Engedd, ő a Méhecske!!!

De LETÖRI!!!

Dehogy töri, csak engedd, hadd szálljon rád!

Félek... - suttogta a Kisfa.

Engedd... - biztatták a nagyok, hangjuk meleg volt és szeretetteli: ők már tudtak valamit.

Engedte.

Összerezzen az első érintéstől, furcsa volt és mégis...olyan bizsergető.

Hiszen ez finom!

A nagyfák, de még a Cseresznyeanyó is csiklandósan kacagott: ugye?

Hogy teltek a napok, ki tudja?

Talán a szél...aki lefújta a szirmokat.

A Kisfa elborzadt!

Elveszítettem a virágaimat! - sírt keservesen.

Így van rendjén. - mondták a többiek.

De a Rózsa! Neki megvannak!

Kinek-kinek a sora szerint. Te nem Rózsa vagy, valaki más. Tedd a dolgod, szívd Anyácskából az erőt, szívd Apácskából a meleget, mert már szükséged van rá.

Hogyan telt az idő? Ki tudja?

Talán a felhők...akik néha nagyon csúnyák voltak.

Ilyenkor a Fák riadtan húzták meg magukat, hallgatva a dörgést és várva az Érkezőt: eső cseppek simogatnak vagy kemény jég ütiveri őket.

A Kisfa most először félt ettől. Mert...mert a virágok helyén furcsa gömböcskék kezdtek növögetni.

A Kisfa nem tudta mitől, de csak áradt és áradt ezekbe a gömböcskékbe és tudta, meghal, ha leszakadnak.

Nem jött jég. Az Érlelő forrón telt és a Kisfa ágai egyre nehezebben tartották a gömböket.

Hangokat hallott: Nagypapa! Nézd! Almák!!!

Bizony! Terem a fa!

Jaj, hozzá ne érjenek! Nem adom.

Látta, hogy a Gazda a többi fától elveszi a gömböket és ettől nagyon félt.

Nem adom.

Ne félj, hiszen mikor eljön az ideje, alig várod, hogy odaadd!

Dehogy! SOHA! - mondta a Kisfa és be akarta takarni Őket, csakhogy már megnőttek és...és...árulkodó piros színük kezdett lenni!

Ahogy megint fordult az Élet, a Kisfa érezte, a Gömbök egyre nehezebbek. Mélyen szerette őket, pedig nem is ismerte ezt a szót. Csak adta, adta nekik az erőt.

És eljött a pillanat, mikor nem akart több erő átmenni. Mintha le akarnának válni!

Mintha le akarnának szakadni!

JAJ!

Segítség!

Le fognak esni!!!

Megütődnek!

És akkor már ott állt a Gazda, a gömbök pedig lágyan belesimultak a tenyerébe.

A Kisfa sóhajtott. Elengedte őket. Alig fájt. Az ágai kinyújtóztak, néhány levél is lehullott.

Nagypapa! Milyen alma! Mint a szív, olyan az alakja és olyan piros!

Szív? - gondolta álmodozva a Kisfa - Mi lehet az?

Még hallotta: egyet megehetsz, egyet adunk nagymamának, egyet elteszünk, karácsonyra. Első termése! Legyen az ünnepi asztalon.

Ünnep. Mi lehet az?

De már bóbiskolt a Kisfa. Levelei szépen betakarták maga alatt Anyácskát és elaludt a Kert.

Álmodnak? Ki tudja. Az a biztos, hogy ébrednek. Majd...majd...ha szólít az Ébresztő.

Peonia 2010-09-09

Mesék a kertből: A Hernyó meséje

A kertben, amiből a pici Hernyó csak egy levél alját ismerte, rengeteg lény élt.

Ezeket a Hernyó nem nagyon látta.

Megszületett és ahogy volt, nagyon éhes lett és mivel levélen született, bele is harapott. Nem volt válogatós fajta, ette, amíg el nem fogyott a talpa alól.

A sok zöld levéltől gyorsan növögetett, testvéreivel együtt.

Voltak rokonok is, akik lelkendezve hívták: mit rágcsálod itt ezt a keserű gyomlevelet? Ott a finom káposzta! Csak úgy herseg!

A Hernyó éppen gondolta, jó lenne megkóstolni, mikor hangos beszédre lett figyelmes. Valaki valami büdös hernyókat szidott, amik lezabálták a káposztát és lesz nemulass.

Ezt nem tudta, mi lehet, de inkább maradt a helyén.

Jött a két ember és valami büdössel lelocsolta a leveleket, amitől a rokonok rosszul lettek és mind lepottyantak a földre.

A Hernyó csodálkozott, de látta, ha ő a gyomleveleket eszegeti, nem öntözik nyakon.

Valami összefüggés lehet: van, ami a KERTben nem mindenkié, hanem a Hangoskodó-locsolóké.

Azt is megtanulta, hogy ne nagyon bukkanjon a levél tetejére, mert számos testvérét felkapta valami repülő szörny.

Egyszer kisebb Hangoskodók őt is észrevették és kiabáltak: nagymama, de ronda kövér hernyó!!! Taposd össze.

De a Hernyó addigra elbújt a fűbe és legalább meg már tudta, ki Ő: Hernyó és ronda, kövér.

Bizony megnehezedett és el is fáradt. Bebújt egy fa kérge mögé pihenni. Látta, hogy ott egy pók gyönyörű hálót készít, gondolta, neki is jó lenne, meg is próbálta. Csodák csodája, neki is sikerült a szál!

Csakhogy, beletekeredett, sehogy nem sikerül a háló. Egészen befonta-tekerte magát, ami kényelmesen meleg volt, ezért úgy gondolta, alszik egyet. Bezárta a tetejét és aludt. 

Álmában hangot hallott: aludj hernyó aludjál, majd felkelsz, ha jön a nyár. Mosolygott ezen és aludt.

Az énekszó zenget: aludj hernyó aludjál, csápocskáid készek már. Csápocska...mi lehet az, de csak szusszant egyet álmában.

Egyszeriben megint énekszót hallott: aludj hernyó aludjál, lábacskáid készek már! Na, ezt a butaságot! Méghogy lába! Az csak Másoknak lehet, a hernyó nem olyan.

De az álmok már ilyen furák.

És daloltak tovább neki: aludj hernyó, aludjál, szárnyacskáid készek már. Na, erre már meg is mozdult álmában, mert ez az álom már túltett mindenen. A hernyóknak nem lehet szárnyuk, csak a madaraknak!

A hernyók NEM tudnak repülni. És nem is fognak.

Úgy felpaprikázta magát, hogy felébredt, beleütötte a fejét a dobozkájába és az kinyílt.

Hopp! Milyen langyosság van. Mintha ugyanolyan volna, mint volt, de valahogy, mégsem.

Talán a fejemen levő valamik teszik, hogy a Világ más lett? Pedig ugyanaz. Na, ezt megnézem, gondolta és ki akart mászni.

Vékony pálcikák mozdultak a hasa alatt, amitől megriad! Mik ezek?

Tényleg lábak, ahogy álmomban?

De nem jók, vékonyak és rövidek, én pedig kövér vagyok, nem fognak elbírni. És csoda! Elbírták. Valahogy a teste is más lett, de nem látta magát.

Csak még érzett valami nagyon furcsa dolgot a hátán, ami rettenetesen zavarta és le akarta lökni.

Nem sikerült. Megijedt! Valami hozzámnőtt!!

Feszegette, húzogatta, de ahelyett, hogy leváltak volna...egyre nagyobbak lettek a hátán a valamik és furcsán felemelték őt az ágról.

Ahogy ott szenvedett, szembejött egy gyönyörű Lény: Égszínkék volt, kecses, pici lábakkal és csáppal: szia pillangó, köszöntötte a Hernyót.

Én nem vagyok pillangó, felelte.

Dehogynem, én is az vagyok és te is.

Nem, nem én ronda kövér hernyó vagyok, csak még kicsit furcsán érzem magam.

Na, nem érek én erre rá, nézd meg magad a pocsolyában!

A Hernyó szomjas volt, egyefene, le is ugrott az ágról és...és...valahogy nem pottyant, hanem szállt!

Arra, amerre akart. Fel és le és oldalra.

A virágok felkiáltottak: szép pillangó! Mikor látogatsz meg minket?

Leért a vízhez, belenézett és csak nézett, nézett és nézett.

A szárnya piros volt és pötty volt rajta, a lába kecses és pici, a fején rezgő csápok.

Nagymama!!! Nézd milyen szép lepke!

Igen, nagyon szép, ne fogd meg, mert eltörik a szárnya. Látod, ez lett a hernyóból.

Az nem lehet.

Dehogynem gondolta a pillangó és ellibbent.

Tudod, kisfiam: minden hernyó pillangónak készül, csak nem tud róla.

És minden pillangó volt egyszer hernyó, csak lehet, elfelejtette.

Itt a mese vége, jó éjszakát. Puszi.   

2010-01-29

Terrorok házára

Arcok a falon, szemek.
Nevek és dátumok.
Emberek.
Évszám jelzi, mikor mentek...
nem önként a halálba.
Féltek-e?
Vagy már várták legyen vége,
vagy remélték, talán mégse...
Milyen lehet tudni: ma visznek meghalni?
Milyen lehet hívni: ma viszünk meghalni?
Milyen lehet írni: ezt vigyék meghalni?
Tudta-e az anya? Tudta-e a gyermek?
Tudta-e szerelme fiatalembernek?
Ma van a napja.
S onnan nincs remény.
Hányszor?
Hányat?
Miért?
Mindig van magyarázat.
Hatalom.
Félelem.
Gyűlölet.
Bocsásd meg.
Magadért.
S tartsd meg emléküket.
Ne feledd:
Ami ide vezet:
Félelem.
Gyűlölet.

Szabadíts meg minket a Gonosztól.

Születésnap

Hóban jöttem, hóviharban.
Talán pont ma - gondolatban.
Sok sok óvó mozdulatban.
Anya-gyermek fájdalomban.
Köszönöm, hogy lettem.
Pont oda születtem,
ahol csomagoltak, jó útravalókat:
Szeretettel szánva, erre a világra.
Ki hívott világra?
Nő és férfi sora készült,
évszázadok homályában.
Összeadva fényes lényük,
erejük és gyengeségük,
egymáshoz vezető léptük,
gyermekadó ölelésük:
Ősök mind itt álltok.
Ki küldött világra?
Jöttem, ahogy jöttek
előttem, s utánam
Lelkek mind a Fényből,
Teremtő bölcsességből,
Isten-szikrát hozva, üzenet rám bízva.
Át tudom-e adni?
Köszönöm, hogy vagyok.
Egy szín a világban.
Egy öltés a szőttes ékes formájában:
Veletek lehetek.

Harangok, délben

Harangok.
Mondjátok én is szólok bennetek délben?
Kicsi teremtménye egy népnek,
ki maga-bízásában emelte kardját a vészben és győzött, mikor nem remélte.
Hitte.
A remény megmarad vigasztalónak, annak ki ereje másra már nem elég.
Hite az, mi mozdítja az népet.
Elindulókat, messzi Ázsiából idetartókat, együtt-álmodókat, szekerek sorában.
Hitünk a Hazában.
Építettünk várat, gyűljön a nép bátran, minek kóborolni szerte a világban, megérkeztünk.
Haza.
Otthonát a népnek hányszor égették meg seregek betörve keletről, nyugatról.
Emelve félholdat, keresztet akár...s rabolva életet és földet.
Idegenek voltunk.
Pedig szájak mondták barátságuk, s köttetett szövetség újra és újra...
s találtuk magunkat dúlva, hátbarúgva, cseléd sorsra szánva vagy várvédőjének Európának.
Ha úgy hozta sora és érdeke.
S emelte a kardot népem.
S emelte a kaszát, aratni a búzát, remélve megmarad neki, s nem viszik sarca idegen seregnek.
Maradtunk.
Újra és újra fogyva és felállva.
Újra és újra rázva a láncot, mit kaptunk köszönetül, harangszót feledve.
Szólsz hozzánk, bennem?
Fogyva és felállva.
Szórva és kéznyújtva.
Nem szabad feledned:
Nem darabszám méretik a Nemzet!
Lélekerővel.
Peo: 2012.02.12. délben

Angyal a házak felett

Angyal a házak felett,
hajnalban.
Látod-e velem?
Fagyban surranó félelem évszázadok óta kérdezi:
Van ott Fenn valaki?
Suttognak a szájak megtanult imákat,
összekulcsolt kezek felett szállong a lehelet:
Van ott fenn Valaki?
Angyal a házak felett. Nekem.
Neked?
Hallom feleleted: füst az vagy pára leng kéményből kicsapva
angyalalakúra képzeled...mert keresed.
Keresed a vigaszt és átadod neki földi keservedet.
Ha lenne...akkor is nagyon Fenn és te nem éred el...
Angyal. Látlak.
Köszöntelek.
Benn hallom szavadat.
Küldök angyalokat.
Kicsiket, nagyokat,
makacsul súgókat: tedd meg, amit kérek.
Légy a segítségem.
Nem megy nélküled Ember...kedves Teremtményem!
Mormolod imádat, vallod minden vétked
dicsőíted nevem és hatalmam.
Felzengek nekem szentelt nagyharangban...
S folytatod a haragban telő napjaidat.
Mert arra találsz okot, ujjadon számolod, mennyi bűn és gyalázat ebben a világban!
Hogy engedhetem meg?
Társamnak teremtlek, nem szolgámnak.
Földön csúsznak, kost áldoznak, mennyei dallamot írnak az évszázadok.
Pedig elég, ha nyújtod a karod, annak ki elesett.
És veled vagyok.  


A képet köszönöm Bősze Emil Miklósnak!

A Hó üzenete

Hull a hó, nesztelen és lágyan.
Mekkora hatalom mégis a világban.
Szürke égből fehér, szürke földre fehér...
Közte valami folyik és összeér.
Alattad altatót dúdol még a kenyér.
Bölcs a mag, bölcs a szár, bölcs az ág,
Tartja a hó súlyát, teszi csendben dolgát: készül.
Készül. Nem lázad.
Tavaszt nem vár télen, mint ember, gőgjében...
ha megunta a karácsony tiszta-hó lesését, már szaladna tovább...
Hol a tavasz, jön már? Hóvirág? Ibolya?
Alszanak és érnek.
A gyenge elesik, télnek tanítása, keményen-hangtalan dörren a világra:
ÉN VAGYOK. Erősen és tisztán: ha nem engedlek, nem mész át a rostán!
Nem mert haragszom, nem mert bosszút vágyok.
Szél, hó, Föld, vizek...erőmet megzaboláznátok.
Sorsodat kormányzod, keményen és gyáván kapaszkodsz a rúdba
Hogy érezd erős vagy, irányítod újra és újra...
Mond akkor miért fáradsz?
Jó így, hogy nem adod magadat a Mának?
Miért nem hagyod ívét hajódnak, hogy fussa?
Ahogy a Szél, ahogy Víz, ahogy a Ma súgja?
Ami van, pont nem jó, télen hát minek hó?
A hó tudja, minek.
Csodás fehérsége tisztítsa meg szíved:
Nyissad meg!
Mennyi fehéret és mocsoktalant küldött az Ég neked.
Fogadd el.
Ha mered.

2010-02-07