Hajnali dallam

Ködös hajnalon, álom határán
sosemvolt sosemlesz dallamot hallok,
Dúdoló bokrok szavát akkor értem,
ha értelmét nem kérdem, csak elfogadom.

A kép. Vajda János: Augusztusi hajnal
Köszönöm!

Mondd...

Mondd, mikor szaladtak kalászba a füvek?

Pitypang napocskákkal pettyezett a zöld.

Reggelre levéllé nyújtóztak a rügyek.

Ujjongó illatot sóhajtott a föld.

Mondd, Te is érzed, hogy egy vagy velem?

Ölelsz gesztenye levelek tenyerén.

Időtlen téren át fénylik a szerelem...

s mosolygunk egy rigón egyszerre: Te meg én.

Ölelés Föld Napján

Öleljük egymást fűben-fában.
Esőben és napsugárban.
Hangya apró kis csápjában.
Elefántnak ormányában.
Pisztrángban a habzó vízben.
Ujjainkban mind a tízben.
Bogáncsban és rózsaszálban.
Harmatban és békanyálban.
Sziklában és lágy homokban.
Homokban futó nyomokban...
Mi vagyunk.
A Föld.

Havazik

Valami dúdolgat bennem.
Szürkébe olvadtak a budai hegyek,
csak a házak tartották magukon a valóságot...
Ember alkotása dacolt a téllel,
ahogy érkezett a széllel és lelibbent lágyan:
Havazik.
Még csak alig-alig.
Rigó feketéje surran.
Medrében nyújtózik a Duna,
ónszínű hullámokon utazik a tél.
Hallod a havazást?
Csillaggá robbant cseppek lebegnek,
szempillámat érik.
Ágak zengik surrogó dalukat:
valami kiszakadt.
Holle anyó? Te vagy az?  
Meghajtom a fejem.
Természet Anya.
Gyermeked tiszteli hatalmadat.
Szeress te is engem.

2013.01.18.

Szaladó szerelem

Szalad bennem a szerelem.
Át napokon és tereken,
lépte nem döccen, mert száll...
át-át Hozzád...
s hozzád, ki olvasol... érzed?
Add át a lényed,
téged vár: ereje életnek.
Dolga, hogy szálljon.
Szikrázó szárnyon.
Varázson.

Tőled bennem szavak erdeje árad.
Tőlem benned elcsitul sok kínzó gondolat.
Magamba ölelem a sötétet és megtöltöm Fénnyel.
S Te látod a felhők közt bújó csillagokat.

Évszázados percben,
arcomon érzem kedves arcodat...
elköszönünk.
Talpunk alatt keményen csikordul a fagy.

Nem számít.
Viszem a tiédet.
Viszed az enyémet.
Szerelem-sugárzó mosolyokat.

2012.12.22.

2012.12.21.

Reggel rózsaszín volt a Nap,
ködön át engedte látni magát,
hófehér dércsipke fölött lebegett,
ahogy a Föld tiszta-színt öltött, talán éppen neki.
Vagy nekünk.
Kik léptük életünk, ünnepre váróban.
Adj belőle másnak, ki nem érzi mégsem.
Adj a magadéból, hisz megteheted.
Végtelen forrása a Szeretetnek...
Hiszed-e?
Éppen tebenned nyílt meg.

2012.12.22.

Kérj áldott...

Apró szikrák szaladtak szembe velem.
Csillámlott a levegő, hó nem lehetett
tiszta volt az ég.
Mintha zene szállt volna a sárga villamosra,
a szél Észak metszését hozta és arcomba csapta,
megtaszított jártamban: állj meg.
Nézd...valami szikrák szaladnak.
Mint apró szivárvány-cseppek,
testetlen üzenetek...veletek vagyunk.
Akkor is, ha szürke.
Akkor is, ha hideg.
Akkor is, ha fáj.
Akkor is, ha félsz. Akkor legjobban.
Akkor legjobban:
Hívd a Fényt.
Hívd a meleget.
Engedd, hogy megéld a Szeretet.
Kérj áldott...Ünnepet?
Életet.
Nekem.
Én Neked. 

2012.12.13.

Dalocska novemberben

Varjú-járta tereken
lépeget November,
erdőknek mélyén
elalszik a köd.

Reggel ablakod alatt
csodálod a bokrot,
zúzmara csipkét
növesztett a fagy.

Szürke felhők rejtekén
hóról mesél a szél,
ünnepre készül
benned a Világ.

Isten hozott December!
Sötétben fényt gyújtó!
Jászol reménye
a szívünkre vár.

2012.11.24.

Csoda

Tegyél velem csodát!
Engedj elolvadnom benned,
hajszáladba bújni és mosolyodba.
Meleg ölelésed váljon hát örökké,
érezzem távol tőled mérföldekre...
ahogy látom sugárzó mosolyod.
Bennem mosolyogsz és én benned.
De sírsz is bennem néha, ha kívül nem lehet, én adom a könnyeket,
mossa férfilelked, könnyítse a terhét.
Évezredek súlya nem engedi folyni tulajdon szemedből.
Így van ez jól.
Most így.
Szemem sugara költözzön szemedbe,
melege olvasszon ellentétet bárhol.
Veled vagyok.
Ha csodát teszünk.
Erős lépted lép bennem és bátorságunk egybefonódik.
Pajzsunk és kardunk heverjen a földön.
Harcos lényünk utat mutasson és menjen előre,
nem fog a fegyver, mert nem félünk.
Körülötted sugárzó nevetés vagyok.
S vagyok minden tiszta szavad.
Ha mégsem... szólítson Angyal vissza utamról.
Elfogadom.
Őrizni magamban a csodát, feladatom.
S átadni neked.
Ott és amikor...
csodát teszel magaddal.
S így velem.
Áradjon.

2012.11.17

Angyal

Ne állítsd meg sosem az angyalt,
ha jön eléd táncolva porszemek közt és te valamiért nevetnél,
pedig nincs is rá okod.
Itt vagyok.
Hallgatózz.
Csak madár pittyen ágat elrúgva, s valahol hajó zakatol
s te tudod...mélyen legbelül: nem vagy egyedül.
Valami édes szalad a járdán, hol taposnak idegen cipők
vagy levelet hajt a szél, nem... nincsen szivárvány...
és mégis érzed legbelül: nem vagy egyedül.
Talán illatot is érzel: karácsonyfa, orgona vagy bódító akác?
Talán hátrafordulsz, senki...csak a macska feszülten figyel valamit vállad felett.
Mutatja a helyet.
Mit mond a tenyered? Bizsereg.
Érzel erőt magadban, felszaladó meleget.
Mintha valaki hívna, repülnél...s lépsz két bizonytalant
vagy állsz betakarózva a perccel:
Angyal ne menj el!!!
Maradok.

2012.11.15.

Novemberi pára

Valami átszállt köztünk a térben,
talán gomolygó leheleted?
Nem láthattam, hiszen ragyogott a Nap és a kék odafent szinte fájt.
És mégis átszállt.
Fáztál, orrunkat egyszerre fújtuk,
a méterek ettől lettek rövidek?
Hozott közel varázsa szerelemnek.
Láttam villanó tekinteted.
Borzongtam, melegen mélyen,
kezedet néztem, benne alvó simításodat...
Talán ez szállt köztünk a fényben?
Melegem lett.
Neked is.
Tudom.
Elkaptad rebbenő pillantásodat.

2012.11.14.

Hősök szobra

"Eltemetnek engemet a vadvirágok..."
s válok édes természetté.
Hol dobtak rám hantot sietős kezek,
ne legyünk farkas prédája, szagunk idecsalja...
elesett katonák, névtelen gödörben.
Még ha bajtársam igazított rendbe, süllyesztetett a földbe, tán elvitte hírem:
nyugszik ő békében, nyugodj bele anya, gyermek, feleség...
élet megy tovább, nélküle, kit hazavártál, rettentő csatából.
Távol otthonától, nyugszanak, menj tovább...élni az éltetet.
De ha idegen kezek, jaj idegen arcok adtak át a sírnak,
hogy tudsz megnyugodni, otthon maradott?
Halálom hírét kitől kaphatod?
Vagy köt örök gúzsba az el nem gyászolt gyász?
Az örök várakozás...hírt kapok, érzem él...vagy halott?
S életed egybefonódik vele.
Kit eltemettek idegen virágok. Örökre.
Van szabadulás?
Lehet.
Ha látsz helyet, hogy emlék áll elesetteknek...
állj meg és gondolj rá.
Ne számítson a nap és a felirat.
Csak a vágy, a kinyújtott kezek,
kiket összeköt a haza-nem-térő emlékezet,
sokan vagyunk.
Mennyien és hol és miért?
Kiket eltemettek búcsú nélkül.
Mennyien és hol és miért?
Ne várj feleletet.
Fogd kezét minden nemzedéknek,
tudja meg, miért áll a szobor.
Anya...de sok név van...
és a bácsi nézd, milyen komor...
Nyugodjon békében.
Csak a nevek sora...soha, de soha: Ne sokasodjon!

2012.11.03.

Fény Halottak Napján

Kőbevésett neveken arany por hirdeti vágyát a maradtaknak: ne menj el.

Még mondanék valamit, még tennék valamit veled vagy érted:

Ennyit tehettem. Kőbe vésettem nevedet.

Akkor kellett volna, mondják a bölcsek...amíg itt volt.

Elment.

Elment a pillanat és maradt a vágya a megnemtörténtnek.

Engedd megkopni a követ. Ne aranyozd újra.

Virágot viszel halni a sírra és megnyugszol pompájában: adtál.

Neki.

Aki már rég a halmon bólogató árvácskában él újra és illatot küld feléd az orgonabokorban.

Tenyered fészkébe óvod a mécsest, lobog az estében és rágondolsz.

Keresed az imát, méltót.

Kihez? Akinél van vagy...és eszedbejut emlék, ahogy akkor régen...

Emlékszel? Emlékszem.

Éled az elment, benned és bennem.

Pislog a kis láng, hűvös az alkony, szeles is...jön a tél lassan...csizma és nagykabát...November.

Kicsi fények várják, kísérik az időt, be a sötétbe.

Temető gyertyája mutatja az utat: mi már látjuk a Fényt, kihez te csak készülsz.

Hiszed-e?

2011.10.30.

Halottak Napja

Pléhkrisztus alatt virágok gyűlnek.
Talán kicsit több is, mint a megszokott.
Fonnyadt csokrokat cserélik a kezek,
pompás gömbök szirma lágyan fodrozott...
óvták és nevelték őket a Napra.
Halottak napjára szánt virág.
Isten hozott.
Vagy az emlékezet.
Vagy a vágy, hogy adjunk,
valamit mi még él és szép a tél előtt.
Magunknak.
Egymásnak.
Tudva, hogy most Rájuk gondolunk...
kik odaát vannak.
Sötétedik, korán.
Megyünk a télbe.
Lágyan vezet november.
Befelé.
Mélyre magamba.
S találok ott egy icipici magra...
Ahol fény ragyog.
Adjuk át a mécsest.
Nyújtom a kezemet.
Megfogod?

2012.10.29.

Október 23.

Van, hogy a színek megbolondultak.
Sárgák és rozsdák és bordók a fákon,
s zöldek is. Együtt. Változóban.
Holnap hozóban mozdul a nap.
S mozdulnak lábak, valami hívásra.
Együtt. Változásért.
Emberek, utcán, nem parancsra.
Mennek, kezek melegednek,
szívek melegednek, nevetnek...még nevetnek...
Ki fél nevetéstől?
Vannak, akik félnek.
Csak parancsra szabad.
Nevetni.
Menni.
Tapsolni.
Lenni.
Akkor most mégis?
Van, hogy a színek megbolondulnak.
Van hogy a zászlók maguktól lobognak,
kézre várva, ki emeli őket.
Menjünk, előre.
Együtt, színesen.
Túl látva a szürke pulóveren és életen:
azért, ami színes:
Élet.
Szabadon.
Csodálkozz az októberi Napon...ragyogó!
És emlékezz a  napra.
"De ha egyszer rajtam, lánckerék taposna..."
Soha.
Ugye?
Soha.
2012.10.23.

Őszi esőben

Nehezedő ágak, nehezedő levelek,
megül a csepp, majd lassan lepereg.
Őszi esőben.
Halkan szól, nem csap buborékot,
pocsolyán karikáz lágyan.
S én a meleg szobában,
kérem az Isten
adjon fedelet rászorulónak.
Jön a tél, hozza a holnap.
Természet anyánk
készít puha ágyat a magnak,
sárga levélből óvón takarót,
fa leveti terhét, új rügyét tartja a szélnek,
készül a télre minden ami él.
Csak rólunk ne lenne gondja egyedül?
Teremtő Isten kit hívsz seregül,
hogy melegen tartsa a fagyoskodót?
Ima száll hozzád.
S Te válaszolsz egyre:
adtam kezdbe Ember eleget.
Ha megtalálod Bent a meleget,
oszthatod, mert nem fogy.
Bennem bízásod.
Szereteted.

2012.10.16.

A Dobos dala

Lágyan libegnek a gyertyák.
Ablakokban fénypont, kezek árnyékolják...megtalálsz bújdosó.
Halkan koppan az ajtó, ritmusa volt-dob-szó, pereg ahogy régen,
csak most lépés neszét féltem hátam mögött.
Akkor csata zajban megdördülő dobban, hívó erejét szerte kiáltottam!
Gyertek! A Hazáért!

Nem követett árnyék.
Füstje az ágyúnak szememet nem csípte,
kardnak villanása sorsot írt az Égre...
ember az emberre...jaj, miért? ki kérte...és mégis:
Gyertek! A Hazáért!

Honnan jött az Árnyék?
Lehet, hogy a sötét Világossá váljék?
Vagy mindig is itt volt, várta hogy a kezem a sárba tapossa...
Ne gondolj most dobra!
Menekülj! Talán a Hazáért?

Maradjon Dobosa, ki a ritmust tudja.
Csendes koppantásra, ha csak ennyi futja...az utat a gyertya-pillogás mutatja.
Találsz értő fülre, asztalon a kenyér.
Nem szóltok, mert nem kell:
Együnk. A Hazáért.

Indulj tovább Dobos, nagy magyar városba.
Tizenhárom férfi adja magát Sorsra.
Éld meg a haláluk.
Aztán visszavárunk.
Ne engedd iszonyat lélek-szárítását!
Könny mossa szívedből vészdob kopogását.
Felejtsd el a testet, kit a kötél himbál!
Szorítsd össze szádat, magadban sikítsál!
Mögötted az Árnyék!
Bújj el! A Hazáért!

Kellenek Dobosok, kik a ritmust hozzák.
Hiszek a kezedben, meggyújtod a gyertyát.
Akkor is, ha érzed: mögötted az Árnyék.
Ki mered mondani.
Élek. A Hazáért.

2010-10-03

Őszi kérdés

Lassul az Ősz.
Lassít engem és megszólít:
Mersz-e szeretni?
Engem a csúfat.
Borongósat...eső fut az üvegen,
rezzen a levél ejti a terhét...
s lebben utána maga is lágyan.
Nem ragyogó.
Színe a sárban fakuló barna
beleolvadna minél hamarabb,
oda honnan erejét kapta.
Hasát a felhő ház tetőn húzza
teremt lábam alatt soksok pocsolyát,
s kérdezi újra:
tudsz-e szeretni?
Engem a csúfat.
Vagy dalod csak a szépre figyel?
Ilyen is vagyok.
Elfogadod?
2012.10.02

Október este

Felkapcsolt a lámpa, nézd este van már hatkor!

Rózsaszín csíkos éggel búcsúzik a nap.

Rezzenetlen levelek közt talán a cinke bújik.

Délután itt járt, kereső-nótával szólt, cippentve halkan.

Csend van.

Kabóca rég nem szól, s hallgatnak még a varjak.

Zöldek és sárgák az estébe bújnak, hogy majd reggel folytassák hullásuk.

Takaró készül szelíden a földre,

ahogy a szél adja a ritmust, keringve vagy sodorva.

2011-10-16

Gesztenyeidőben

Akkor is gesztenyék értek a földre,

lágy koppanásuk nem vert fel senkit.

Tüskés burokból messze gurultak, vagy megültek csendben.

Nem néztem őket. Vagy nem emlékszem.

Talán nem is láttam a földet, hatalmas burkot vittem magammal,

óvón ölelve és hallgatva kis moccanását: már alig fér el.

Este nevettem figyelmeztetésén piszkos emberkének a bolt előtt állva:

ne menjem messzire máma! Jön a gyerek, látom!

Nem is volt álmom, mozdulatlanságra kényszerített a súly.

Mint egy nagy bálna.

Ébredtünk. Te vagy én vagy ketten?

Indulunk.

Hajnali Budapest szép vagy!

Valami lebegés visz és béke.

Emberek mondják, mit hogy csináljak.

Tesszük a dolgunk.

Egyformán és újan, ahogy anya és gyermek teszi a dolgát öröktől.

Hosszú napunk volt. Együtt.

Sokan voltunk és ketten.

Ketten, mikor gesztenyeidőben értél a világra.

2011-09-27