Harangok, délben

Harangok.
Mondjátok én is szólok bennetek délben?
Kicsi teremtménye egy népnek,
ki maga-bízásában emelte kardját a vészben és győzött, mikor nem remélte.
Hitte.
A remény megmarad vigasztalónak, annak ki ereje másra már nem elég.
Hite az, mi mozdítja az népet.
Elindulókat, messzi Ázsiából idetartókat, együtt-álmodókat, szekerek sorában.
Hitünk a Hazában.
Építettünk várat, gyűljön a nép bátran, minek kóborolni szerte a világban, megérkeztünk.
Haza.
Otthonát a népnek hányszor égették meg seregek betörve keletről, nyugatról.
Emelve félholdat, keresztet akár...s rabolva életet és földet.
Idegenek voltunk.
Pedig szájak mondták barátságuk, s köttetett szövetség újra és újra...
s találtuk magunkat dúlva, hátbarúgva, cseléd sorsra szánva vagy várvédőjének Európának.
Ha úgy hozta sora és érdeke.
S emelte a kardot népem.
S emelte a kaszát, aratni a búzát, remélve megmarad neki, s nem viszik sarca idegen seregnek.
Maradtunk.
Újra és újra fogyva és felállva.
Újra és újra rázva a láncot, mit kaptunk köszönetül, harangszót feledve.
Szólsz hozzánk, bennem?
Fogyva és felállva.
Szórva és kéznyújtva.
Nem szabad feledned:
Nem darabszám méretik a Nemzet!
Lélekerővel.
Peo: 2012.02.12. délben